Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-25 / 12. szám

92 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Jó estét, Barabás, segítette zavarában az öreget a jó uraság. — ...’esés jó estét adjon a Teremtő, makogott Barabás, de tovább nem bírt szóhoz jutni, hanem e helyett kipottyant az öreg szemeiből a könyü. — Hát hogy és mi módon vannak ? kérdezte az uraság. Az öreg köhécselt egyet-kettőt, mig össze­szedte magát és emigyen felelt. — Nem jól, nagyon nem jól, méltóságos uram. — Hogy hogy?' — Megbolondult most talán már az egész világ nagy jó uram; de a mi falunk tisztára! — Hogy érti ezt Barabás? — Hát nem hallotta nagy jó uram? Azt kiabál­ják a mi falunkban: »Nem aratunk!« »Nem megyünk az urasághoz!« »Jöjjön ő hozzánk, ha szük­sége van reánk!« Az uraság arczán szelíd, engesztelő mosoly derengett. — Azt kiabálták, Barabás? , — Azt nagy jó uram! — És ezt a szokatlan hangot a saját szivük diktálja nekik? Talán tanította őket erre valaki? Nem is kellett egyéb az öregnek, csak ez a biztató szó. Megeredt a nyelve, mintha felvágták volna. — Hát már csak elmondom, nagy jó uram. A télen itt járt — már mint a mi falunkban — valami tudákos pesti ur. Azt mondotta a népnek, hogy ő népvezér, apostol, akit ide küldöttek a nép- szabaditók; hogy a községet világosítsa fel. Mert ez a nép, már mint mi la’, eddig csak ingvért dolgoz­tunk. Újság-lapokat mutatott és osztogatott aztán, melyből a népnek azt bizonyítgatta, hogy az Al­földön már megduplázták a munkabért. — Úgy hiszi kend is Barabás? — Hát már hogy hinném, nagy jó Uram. A nagy . apám is az uraságnak köszöni, hogy hagyha­tott reánk valamicskét, enmagam is egész mindensé- gemet a kastélytól szereztem. Fel is emeltem szó­szóló beszédemet, de hát lekiabáltak. Azt mondot­ták: »Hallgasson az öreg daru. Elég volt, hogy eddig vezette a csapatot, bizony elég lassan és maradiasan. Most más idők járják. Fiatalabb vezér kell nekünk, mertmostantól fogva miénk leszen a világ! — így mondották? — Igv, nagy jó uram! — No Barabás hallja kigyelmed, én is isme­rem ezt a mesét. Csakhogy ennek a mesének nem az ám a vége. Szomorúan tanulságos az. Úgy lát­szik — nem mondották el a végét! Es ha az én népem is ily hamar, meggondolatlanul rohan bele az ellenséges emberektől vetett hálóba: ugv meg­érdemli sorsát. Ám, meglátjuk, mi leszen. A jó Isten legyen velük, Barabás. Az öreg ott maradt meredten, akár egy só­bálvány. Sokáig nem tudott moczczanni, mert szi­vét bus sejtelem marczangolta. Maradjatok, ne menjetek! Egy vasárnapnak délutánján nagy sokadalom verődött össze a »Komá«-hoz czimzett csárdában. Már jó beszedhettek a »Koma« portékájából, mert az uj szószólók, tehát a fiatal daruk ugyan­csak erősigették, ordították, hogy — Nem aratunk! — Majd ott rothad az uraság termése! Az öreg Barabás is ott tipegett-topogott és meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon — Ha rothad, abból csak a falunak lesz kára! — Nem a miénk, ordította vissza egyik-másik. — De részaratás a miénk lesz, szólott kipi- rultan Barabás. — Jöjjön az uraság utánunk! — Édes jó fiaim, próbált okosan beszélni az öreg. Hát hiszen azt még sem kívánhatjátok, hogy az uráság... Többet nem szólhatott! Az aláírás megkezdődött. Éppen e pillanatban érkezett az a pesti ur, a ki erősen fogaskodott, hogy már talált egy más vidéken arató munkát, hát csak szaporán egy szívvel, egy lélekkel, mert a mi elvünk: »egyenlőség, testvériesség!« Hogy pedig nyomatéka is legyen a dolognak, hát egy kevés előleget is szedett az a pesti uraság... Mi­kor ezt meglátta Barabás, nagyot dobbant a szive közepébe!... és szedte a sátorfáját... — Ni, hogy szökik a vén róka, kiáltották utána a lelketlenek ... Jó Barabás meg se látott, se hallott! Csak ment ment, maga se tudta, hova hajtja hova viszi bus gonddal telt szive. Egyszer csak ott találja magát a mező közepén. A pacsirták olyan lélekhez szólóan csattogtak, a határ olyan szépen vidult! Zöld pázsit futott végtől végig a tereken, az erdő fakadásban, a virág virulásban. A gyümölcsfák telve virággal — a hová néz, a hova lép mindenütt remény­ség integet feléje. Mintha a pacsirták azt zokognák: — Maradjatok, ne menjetek! Az erdő zson­gása, a szellő bus sóhajtása, a méhecskék dongása mind mind azt beszélik... — Ne menjetek, ne hagyjátok itt a biztos életet, kenyeret!.. Barabás értette ezt a szóbeszédet! De mit ér, ha százan, mások nem értik! Azok. kiknek elcsa­varták az eszüket, a kik vakon követik! Kit ? Azt az ismeretlen valakit, a kiről senki sem tudja ki­mi emberfia? Aztán visszajövett megállóit az öreg a teme­tőnél. Ráhajtotta ősz fejét a sírkeresztre, és beszélt a halottakkal: — Ti megéltetek a határról! Sohasem jutott eszetekbe másfelé röpülni! Jó és balsorsban itt arattatok és becsülettel tértetek nyugalomra! Marad­jatok, ne menjetek! Mire a faluba visszatért, öreg este lett. Csen­desség nyugodott a községben... mintha mi sem történt volna! Hej pedig, el van határozva, hogy nem maradnak, elmennek! Nem eresztik — a lánczok! A tavaszt pompás nyár váltotta fel. Gyönyö­rűség volt látni, mint borítja a határt a ringó­kalásztenger. Az áldott aratás ideje közeledett... a falu is más boldogabb határra készülődött... A főkolomposoknak majd ki fúrta az oldalát a kíváncsiság, mit fog csinálni az uraság? Akadtak, a kik igy fenyegetőznek. — Ide ugyan más határról be nem teszi a lábát senki emberfia. Az öregebbeknek azonban még sem ment el teljesen az eszük. — Hát hiszen, ha nekünk nem kellett munka, valakinek csak le kell vágni, mondották. Az uraság mély hallgatásba merült. Egyetlen intézkedésével sem árulta el, mit fog cselekedni, mit fog tenni. Az utolsó perczekig bízott, hogy népe észretér. Úgy tett, hogy módjába legyen a népet megmenteni. De azt a népet már nem lehetett észretériteni. Csapatokba verődtek és útra készen állottak..! Siró asszonyok, gyermekek veszik körül az embereket. Itt-ott imádságra kulcsolt kezek emel­kednek a magas ég felé. — Ne menjetek, a jó Isten szerelméért, ne menjetek! — Mit fogsz ott, az idegenben cselekedni, mi­kor itthon is mindig árnyékodban kell őrködni! Sem könv. sem kérés nem használt már! Ők mentek... vitte őket szomorú végzetük... ... A másik héten pedig megérkeztek az ide­gen munkások. De csak annyian, a mennyi éppen a végső szükségre való. Mert az uraság még min-

Next

/
Thumbnails
Contents