Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-18 / 11. szám
83 MAGYAR FÖLDMIVELŐ TÍRGZA. A pacsirta tavasz dala. Áldott legyen a szántóföld, A zöld liget, szép hegy és völgy. Ahol kedves dalod zenged, A bűbájos kikeletnek. Vígan nézlek ablakomból, Ha fölszállasz a halomról, S hallom szived gyönyörében, Mit zengesz a magas légben. A föld népét vigasztalod. És reményt ad tavasz-dalod. Egyre inted: ne heverjen... Szántsa földjét, hadd teremjen! Vig dalodra ébredeznek Szőlőkben a vinczellérek, S munkálkodnak a hegyeken, Hogy gyümölcsük s boruk legyen. Énekelnek, örvendenek, Hajnalonként az emberek, S velők az arató lányok, Kiknek gyorsan l'oly munkájok. És ha a nap nyugvóra száll. Elcsendesül egész határ; Akkor fölzeng ismét dalod, S a jó Istent magasztalod! Belehalt a szalmába! Hallgass asszony, mert baj lesz! Csúfot teszek rajtad, elemésztem magamat! el én! Tudom Istenem, tiz körmöddel ásnál majd ki a föld alól, de már nem lehet! tudom hogy liter számra hozatnád ezt a karczost, a melyikből most a bárom deczit is szememre hányod, — de akkor már nem kell! Megfenyegette mégegyszer az asszonyt Gábor, azután dörmögve kiment a szobából. Igaz is! mit veszekedik mindig velem ez a hárpia! ha részeges volnék, egy hangot sem szólnék ! de azért a három decziért óraszám jár a ke- lepelője. Beleugi’om a vízbe! bele biz’ én! Nem hagyom magamat kinoztatni! Nem bizony! Jobban Ismerte már az asszony a Gábor gyávaságát, hogy sem komolyan vette volna fenyege- tődzését! De mégis megszeppent egy kicsit, mikor | se ebédre, se vacsorára nem jött meg az ember. A | korcsmában nem látták, a rozsdás nyakúnál sem volt a pálinkás boltban. Ismét elmúlt egy nap, a Gábor felől senki sem tudott hirt mondani. Jaj nekem! édes uram ! hová leltél ? Csak még egyszer láthassalak, sohasem szólok ellened! csomót kötök a nyelvemre, magam hozom meg naponkint j a három deczit... oh jaj, jaj... gyere haza édes uram . . . Sirt-ritt az asszony falu hosszában, bejárta a határt, hiába volt minden, az ember nem került elő. Háromszor is meghúzták már öreg hálóval a vizet, nem találták meg a Gábort, elsodorta az ár már, valahol a város alatt lehet, majd heted napra fölveti a viz, de akkor már rá sem lehet ismerni. Jaj-jaj . . . csak a holt testét láthatnám legalább, csak én temettetném el, kőkeresztet állíttatnék a fejéhez, öreg misét mondatnék a lelke üdvösségéért ... jaj nekem szegény özvegy asszonynak! Vigasztalhatatlan volt az asszony. Ejfélt is elverte már az óra, mire el tudott szenderülni. ügy egy óra felé megzörgetik az ablakot... keljen kend fel Bábi néném, megvan a Gábor! Megtaláltuk a szalma kazalban ; még él, mert ver a szive, meg aztán nyöszörögni is tud. Jaj lelkem, édes uram. csakhogy megkerültél! hát aztán mi az ördög vitt oda a szalma alá? Gödört vájt Gábor a szalmába és belehajt, hogy majd másnap előjön onnét, ha az asszonyt már jól megijesztette. De nem lehetett ám! A kazal rászakadt. Nyöszörgőit eleget, de hát ki kereste volna a kazalban, inig ott a vízben halásztak holtestére, megíuladhatott volna, ha a kis béres véletlenül meg nem hallja a nyöszörgést, mikor a lovaknak a Hízottat készítette. Alig volt már benne élet. Szegény Gábornak ugyan megesett! Már messziről a szeme közé vigyorognak a gyerekek és csufolódva kiáltják utána: Gábor bácsi hát nem hall bele a szalmába?! De megesett ám az asszonynak is ! mindjárt azt dobják a szemére: Csak hallgasson kend, mert majd megint belehal az ura a szalmába. Ha a szomszéd falubeliekkel találkozik Gábor, megkérdezik tőle: hogyan is volt az a szalmába való belehalás ? . . . Üssön meg a... majd rosszat mondok, dörmögi a Gábor odább álva. A Bábi asszony pedig szemére huzza a nagykendőt és futva megy, ha kérdezik tőle: igaz hogy az urad a szalmába?... Még a falubeliek is szégyenük, mert közmondásé vált a vidéken: belehalt mint Gulácson a Gábor a szalmába. jPősze. Szegény verebek! A községbe uj tanító jött. Egyik napon kisétált a határba, és megdöbbenve látja, hogy az iskolás gyerekek meg a felnőtt suhanczok is, mily kedvteléssel ütik le a fákról, bokrokról, sövényekről — a verebeket. Tanító uram haragra gyulva siet a csapat felé és sajnálkozva látja, hogy egyik-másik gyermeknél már 20. 15—20. veréb is spárgára van fűzve. Oda I érve azt is észreveszi, hogy egy gazda is van a gyermekek közt, a ki dicsérettel halmozza el a derék (?) fiukat a gazdag zsákmányért... A tanító ur szóhoz sem juthatott, már a gazda el kezdette az ő mondókáját. — Mert hát borzasztó az a pusztítás, a mit ezek a telhetetlen verebek végbe visznek úgy különösen — aratáskor. Teszünk róla. hogy a mag- vát is kiirtsuk ő kegyelmüknek. Elborult a lelke erre a szóbeszédre a jó tanító urnák. — Lássák kigyelmed, bizony hogy sem emberségesen, sem okosan nem cselekszenek. Igaz, hogy ezek a szegény verebek aratáskor még az aszta- gokba is bele-kóstolnak. De hiszen nem tesznek ezek akkora kárt, mint a milyen hasznunkra vannak, mikor még nem érik a búza. Olyan sok ellenségünk van nekünk gazdálkodó embereknek. Ezek a szegény madarak nem azok, sőt barátaink. Mert pusztítják a hernyókat, a bogarakat, melyekkel mi nem bírunk. Ezek a bogarak képezik az ő táplálékukat. Hát miért ne engednék meg, hogy aratáskor ők is részesülhessenek egy kis részaratásban. Ugyanazért, ne bántsátok ti sem gyermekeim, ezeket a szegény szárnyasokat, sőt rajta legyetek, hogy boldoguljanak. A madárpusztitók szégyenkezve, szótlanul som- ! potyogtak be — a faluba. m~>-
