Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-04 / 9. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 67 — Most pedig — szólott a pap örvendve — — bontsuk fel a kis levélkét és lássuk, mi vagvon bele Írva. A pap olvasá: Estve tovább virassz, korábban kellj reggel. Nézz dolgaid után nagyobb figyelemmel ; Magad lásd; a marha mit és mennyit kapott, így aztán sohasem lesz boszorkánynyal bajod ! Igv történt biz ez! Az öreg Nótárius farsang utáni szentencziái. Nem én mondom, de apáink közszólása, bog)7 nincs oly hosszú farsang, mely után böjt ne következnék ! Imhol hus-hagyóval elmúlt ez a farsang is, hamvazóval békövetkezett — a böjt... A szent nagy böjti időszak minden igaz keresztényre nézve a lélek magábaszállásának ideje. Öreg tapasztalattal mondom, bogy erre a magábaszállásra mindenkor szükség volt, de mai napság kétszeresen szükség van. Mert a magyar nép élete, sora, erkölcse azt mutatja, bogy nagyon is messze tértünk a jó Istentől. Azért nem boldogulunk atyámfiai. Azért hullottunk szét, mint az oldott kéve, azért olyan nehéz összeverődnünk a jobb létre. Én nem bánom, mondjátok, hogy prédikálok! Mondhatjátok. Mert én csak a szinigazságot hajtogatom. A ti ajkaitokról hallom magyar nép, hogy ma már nem a magyar boldogul itt ebben a hazában ! Hát ki ? Más vallásbeliek, a kik szintén e haza polgárai, de a szombatot — szentelik. De meg is szentelik ám! Az ő vallások összetartja őket. Ebben az összetartásban van a nagy erő, boldogulás. Mi a keresztény szellemet, az igaz keresztén}7 testvériesség szálait szétszakgattuk. A templomot nem szeretjük, a vasárnapot nem szenteljük. Össze- sza adván a keresztény hit szálai, összebonyolodott a keresztény családi élet is. így vagyon atyámfiai és nem másképpen. Éppen azért bíráljuk meg magunkat, gondolkodjunk ezekről a szentencziákról, aztán úgy éljünk, úgy cselekedjünk, mint szivünk jobbik fele sugalja. Szeressük jobban a jó Istent! Szeressük, látogassuk a templomot, az Isten házát. Egy kicsit jobban szeressük egymást is, mint eddig szerettük, mert mint mondám, ezekre sohasem volt olyan szükség, mint manapság. Atyámfiai, keresztények vagyunk? Szeressük egymást és éljünk úgy, mint a keresztényeknek | élniük kell! Mennyi a bevándorló galicziai? A »Felsővidék« czimü kassai lap kutatva a tömeges kivándorlás okait, rámutat a galicziai bevándorlásra és érdekes adatokkal bizonyítja, hogy a határszélen mennyire tért foglalnak az idegenek a benszülött lakosság rovására. Sárosmegyében például Zborón 2537 lakos köztit 642 bevándorlóit van; Bocherón 670 közt 31; Hosszúréten 565 közt 30; Smilnon 575 közt 42; Váradkán 330 közt 28; Lukón 671 közt 112; Tót-Raszlaviczán 660 közt 100: Alsó- Komarnikon 340 közt 88; Ladomérban 811 közt 254. A sárosmegyei határszéli falvak tömve vannak Galicz'áből bevándorolt hazátlanokkal, a legkisebb faluban is 1 )—15 van közülök. Zemplén megyében sincs másként. így llavaj Hócsa, Nagy-Berzsenyicze, Mező-Laborcz, Izbugyu-Hrabócz községekben szintén sok az idegen. Sztropkón például a ' lakosok összes száma 2234, ebből galicziai zsidó 922, vagyis a lakosság 45 százaléka. A bevándoroltak szatócsüzleteket nyitnak, zálogházakat teremtenek hiteleznek a szegény embernek, a ki előre elkölti a termést s aztán nem marad neki télire. A galicziai bevándorlást kellene tehát előbb társadalmi utón meggátolni,, ha útját akarjuk állani a magyar honpolgárok kivándorlásának. Olyan igazság ez a melyet nem lehet eléggé ismételni. TÁRGZA. Földmivelö gyermek imája. Erik a vetésnek minden áldott szeme, Nagy, nehéz kalászok reménységgel tele, Én édes Istenem, hálát, adok neked, Hogy oly bőtermővé tetted e vidéket. Terjedjen áldásod minden föld fiára, Gazdagokra úgy mint szegényre, árvára, Boldogság legyen mindenkinek része, Irigykedő szemmel egymást soh’se nézze. Boldogság és béke lakozzék itt vélünk, Hisz az Ur Jézusban mindenki testvérünk, S rajtam teljesüljön mulasztod ereje, Legyek e legszebb hon legjobbik gyermeke. Czóbel Minka. Búcsú a kaszárnyából. Mig ezek történtek Hosszufalvában, d . . . i katonai laktanya is szintén megható jelenetnek volt tanúja. A legvitézebb katona, a legjobb barát, a mindenkitől szeretett Jancsi búcsúzott. Kitöltötte szolgálatát, megadta a királynak, meg az országnak, a mivel tartozott, hát most leveli a király ruháját, ismét felveszi pitykés dolmányát, darutollas csárdás kalapját. A mindenható Isten áldjon meg benneteket,— mondá legénytársainak, s nem tartózhatta vissza magát, hogy egyet ne töröljön könybe lábadt szemein. — Légy boldog, — szólt egy pörge bajuszu derék magyar huszár, — aztán csak egy búcsúszóm van hozzád, testvér, ha meghallgatnád? — Mi az, testvér? . . csak ki vele megfogadom en a szép szót. — Ha eddig hű voltál Erzsókhoz, ne tagadd meg ezután sem szivedet. Ne hadd el azt az árvát, úgyis sokat szenvedett. — Pajtás, az Úristen is megverne, ha tenném. Hej, de sokat is köszönök én annak az árvának! Mikor eljöttem, összekulcsolta a két áldott kezét s igy szólott imádságos kis szájával: »En hű leszek. Esküszöm, hogy hű leszek. Te messze világba mégy, elfeledhetsz engem. Csak egyre kérlek, és ha megteszed, boldog leszek. Ne köss ki mindenfélével, ne káromold az Istent, aztán ha vitéz uramnak akad ideje, menjen el ám az Isten házába is s imádkozzék . . . meglátja, megsegíti az Isten«. — Legboldogabb is voltál köztünk, mert imádkozni tudtál. Azzal megcsókolta rendre ottmaradt társait, subáját vállára vetve indult ... a rég nem látót, hazába, édes, sokat emlegetett otthonába. Itthon van már a huszár! Hosszú út vala. Sokszor látta a nap nyugtát ugyanannyiszor pirkadtát, de hiszen röppent az idő nem érzett fáradságot. Vezette őt a honvágy, vezette, jó szelleme, édes mindene, meg jó lelkiismerete. Megérkezett a faluba is, hol Bogár Marosának általuk lefestett vendégei laktak. Biró uram házában régen nem volt ilyen ünnep. Biróné asszonyom kikiáltott az udvarra: — Azt a kontyos csirkét, azt a szebbik libát fogjátok, vágjátok, hogy ki jött vendégül nem is tudjátok. Van »szárnyas-üzés«, van sütés, főzés, ilyen vacsora hogy mikor volt, csak az Isten tudhatja. S mikor párolog a jó étel, feltevődik a jó ital, megkezdődik a szapulás is. — Nem is tudja, miiven hírbe van Hosszu- falu! ? ... — No bizony, tán minden leány férjet kapott,
