Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-25 / 8. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 59 tAroza. Vendégek érkeznek. Vendég várakozik Bogár Marcsa pitvarában. A szomszéd falu biróné asszonya. Mellette áll egy tizennyolcz-husz évesnek látszó leány, félénk tekintete, földre szegezett szemei azonnal elárulják, hogy idegen. Fejét barna nagy kendő takarja, ruházatáról mindenki megismerné, hogy falusi jómódú gazdának leánya. Ott nőtt fel az egyszerű földmives házban, elrejtve szem- és nagyvilágtól, mint ama mezei virágok, melyek csak ritkán kerülnek emberi kezek közé. — Anyám, én remegek, — szólott a leány és szemérmesen játszadozott szép csipkés kötényével. — A magad javáért teszem, leányom, — válaszolt az öreg asszony. E pillanatban lépett a pitvarba Bogár Marcsa is. — Jöjjetek be, ha úgy tetszik, — mondá halkan. — tudom, hogy elfáradtatok. — Bogár Marosától kérdezed ezt, jó asszony? Ne kérdezd, — s midőn szólott, szemei fénylettek, arcza kísértetiesen mosolygott. — Mondjad inkább, igazán szeretnéd, hogy Daru Jancsi kösse be a leányod fejét? — Hát hát, — izgett-mozgott a leány anyja, — hát már csak megvallom lelkem jó Marcsám asszonynak, hogy bizony nagyon szeretném. A legény sokszor eljárt falunkba, bele nézett a leányzó szemébe is és mi tűrés-tagadás benne . . . a leányzót megigézte. Aztán meg a fm se mindennapi legény. Öreg atyjáról maradt rá egy kis sóra, mire valója, az én apjukom is csak adna majd egy pár ökröt. Hát volna-e boldogabb gerliczepár a világon, mint ez a két gyermek, mondjad csak? — Bizony nem volna, de Rózsa Erzsi is él ám a világon, Sára lelkem! — Rózsa Erzsi, az a mindjárt megmondom miféle teremtés, a kiről beszéli a falu, hogy már a harmadikkal szűri össze a levet; az a nvif-nyáf libácska, Külföldi farkasok. — Fáradni nem fáradtunk, jó asszony — se közben a szobába mennek a régi ismerősök, — de ez a leányzó úgy remeg tőled, mint levél a szellőtől. — Pedig éntőlem nincs mit félni, angyalom. Ülj le, kis teremtés. Hiszen már szivedbe láttam. Ugy-e szeretsz valakit, még pedig megmondjam kit? A leány mereven nézett a javasasszonyra. Szive dobbanása sebesebb lelt s ajkán megfagyott a szó. — Ne tagadd, — folytató a jósnő, — 1 ászén te szereted azt, ki most messze tartományban a király katonája, nemsokára haza jő és ugy-e kis angyalom, Rózsa Erzsi férje lesz? — Az Istenért, honnan tudod ezt. Marcsa, hiszen mi ezt a világon senkinek se mondottuk, a leányzó pedig még annak a legénynek egy pillantással sem árulta el. Nagyot lélegzett az öreg asszony, mig e szavakat elmondotta, aztán reá nézett a leányára, végig mérte az előtte ülő jósnőt is. az állana az én leányom útjába? No hiszen már csak megkövetem alásan ezt a ezudar világot, de ez még sem járja! — Jó lesz ha a leányzó megnézi, nem jő-e kividről valaki. — S kacsintott egyet Marosára. — Eredj, eredj szentem, nézd meg, ha a biróné asszony mondja. A leány felállott, kiment a pitvarba. Arczát kötényébe rejé és sirt ; ugv ömlöttek könvei, mint fekete fellegnek esőcseppjei. Hát hiszen ha Jancsi csakugyan Erzsit szereti, akkor mire az erőszak. És aztánszegény Erzsi is ! Mit tehet ő arról, ha egy legény szivébe véste emlékét, miért azért bántani, szapulni. becsületében gázolni? . . . Mig a leány igy gondolkozott, bent a szobában a jósnő kártyát vett elő .... — Hja, a jövendőt megtudni nem könnyű, — szólott fontos képpel, — a sors kereke nem forog egyszerre! — Megkenjük, — s a leány anyja elővette
