Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-18 / 7. szám
52 MAGYAR FÖLDMIYELŐ Tercsi ugyancsak nagyokat lélegzett, mig elmondotta ezt a rémtörténetet, de megkönnyebült. Rég fúrta már az oldalát, nagyot mozgot már szive rejtekébe ez a titok, ezúttal kitálalta. — Hát most mit csináljunk? — törte meg a hosszú csendet Réczéné — ezt csak nem hagyhatjuk annyiba ! — No még a vön’ szép! — Meglessük mi is. — Jaj én félek, én nem megyek, — szólót egy kedves barna leány, ki mind ez ideig hallgatag volt. — En nem kívánom látni a kísérletet, de meg nem is mehetek, mostoha anyám majd kegyetlen lesz hozzám, úgyis telebeszélte már a világ fejét, hát ha még éjszaka haza mennék . . . — Fél, ni hogy fél! — Nem jó a lelkiismerete! A leányka meg csak remegett, sohase hallott ő ilyeneket, a szóbeszédre meg — hogy nem jó a lelkiismerete — elbusult. Otthon sincs nyugta, mostohája mindig szurkálja, a faluban sincs békéje . . mikor lesz már ennek vége? Hej! édes jó anyám — igy gondolkozott a kis leány, — ha tudtad volna hogy e sorsra jutok, talán a világra sem hozol. Az árva kenyere nagyon keserves, huzza az ág is, bántja még a virág is . . . aztán egy titkos könyü ragyogott fel szép szemeiben . . . Hej Jancsi, Jancsi, be messze is van még az idő ...........sohse látlak én má r többé. A fehér alak megállott! Éjszaka van. Sűrű fekete fellegek borítják az eget; olyan sötétség borult Hosszufalvára, mintha csakugyan a kisértetek éjszakája érkezett volna meg. A kisbiró is nyilván behúzódott valami eresz alá, nem tartván érdemesnek ezt az éjszakát átvirrasztani. A kuvaszok is megszűntek ugatni, talán bizony a holdvilágra várakoztak. Tizenkét óra lehetett, mikor három feketébe bujt alak; Réczéné, Csalváriné és Tercsi, némán, félénken néhai Bogár István háza felé siettek. Az országúton megállották, éppen Marcsa ablakával szemközt. — A mécses ég, — súgta az egyik. — Az ablak sincs jól betakarva — mondotta a másik. — Biztos. — Én is azt mondom. Néhány perez múlva a mécses előtt csakugyan megjelenik egy fehér alak . . . — Az Istenért, nézd csak, — szólott Csalváriné és Réczéné kabátjába kapaszkodott. — Ne légy már gyerek. — Csendesen, — suttogta Tercsi. A szobában meg ezalatt hajlongott a szellem, — mint ők nevezték, kevés váltatva meg elaludt a mécses. Kissé összerázkódtak. A fehér alak csakhamar kijött az utcza ajtaján, nesztelenül riglizé be, aztán sebesen megindult a sötétben. Récziné, Csalváriné és Tercsi lassú léptekkel mentek utána. Az alak csak ment, ment . . . egv kanyarulatnál befordult. — Az Istenért, hisz nem a temetőbe megy. — Csendesen, csak utána. A fehér alak végre megállott ... és hol . . .? Annak a leánynak ablaka előtt, ki nem akart részt venni a kisértet nézésében; ki félt, mert Réczéné szerint nem volt jó a lelkiismerete. Az a leány meg szendergett. Álmában oltárhoz vitték ... ott pedig elrebegte a holtomig és holtáiglant . . . boldogan. Az ablak megzörrent, ő ijedten ugrott fel, oda lépett az ablakhoz, de már nem láthatott senkit sem. A fehér alak elfutott a temető felé, kisérő; pedig hazafelé. Mikor Erzsiké reggel felébredt és visszagondolt az olyan szép és borzalmas éjszakára, azt hitte, állom volt az egész. Réczének a szája még azon szent éjszakán megindult.-- Tudjátok-e már most, mért nem akart eljönni Erzsiké ? — EmlékezCk-e még, hogy Marcsa urát Er- zsóktól mindig féltette? — Hallottátok-e, mikor egy időben az emberok sugták-bugták, hogy a kisbiró uram legszívesebben fújja az órákat az Erzsók ablaka előtt; Er- zsók néha ki is nyitogatta azt . . . mostohája tudja legjobban. — Meg van érte büntetése. Bogár Pista nem nyugszik sírjában, felidézi őt asszony-felesége azon közben pedig eljár Erzsók ablakához is, megrázza azt s vele együtt lelkiismeretét is. — Rózsa Erzsi, nyugodtan alszol? — Hej! ha Pista tudná, ha Pista tudná! * * * Senki sem fog csodálkozni azon, hogy a leirt esemény után az egész falu tele volt a "rémtörténettel. Ä mit három-négy asszony tud, azt bizonyosan tudni fogja az egész község is. Volt »kisértet-járás« nap-nap után; ki látta, ki oda képzelte a fehér alakot, hiszen ilyenkor mindenki lát valami újat, hall valami rémségest, ha sohasem látott, ha sohasem hallott is. De a mi reánk nézve a legfőbb dolog, arra térjünk át. Bogár Marcsa meg Rózsa Erzsi lettek most a falu legnevezetesebb alakjai. Az első olyan túlvilág! varázslattal lett körülvéve, a mit szóval elmondani nem igen lehet. Mindenki úgy nézett arra a sovány, vézna asszonyra, mint a kinek kezében valami olyan Áron-féle vesz- sző van. melylyel egyesek s talán az egész falu jövendő sorsa felett határozhat. Féltek tőle. A balga lelkek pedig félve hittek varázserejében. S milyen különös. Sokan nem igen akarják elhinni, hogy van felettünk egy gondviselő Isten, ki ismeri a titkos jövőt, kinek tudta nélkül egy madár le nem hull a fáról: s mily meggondolatlanul lépre mennek egy-egy ilyen kuruzsló asszony cselfogásainak, mint a milyen Bogár Marosáé is volt. Bogár Marcsát a falu jövendőlátójának nézte ugyan sok asszony, sok leány, javasasszonynak, ki férje szellemének segedelmével a titkos jövőbe nézhet, változtathat az emberek sorsán, szivet szívhez bilincselhet stb. Messze vidékre terjedt hire. Messze vidékről jöttek ahhoz a deres hajú asszonyhoz, ki Hosszú- fáivá rétéinek fűveit, de különösen az azokban rejlő varázserőt ismeri. Hozták pénzeiket, hozták terméseiket, megtakarított ezüst húszasaikat, sőt tallérokat is. Sokszor a szekerek egész sora állott a kísérteties ház előtt, mert benne lakott a jósnő, oda járt az »ura szelleme.« Am nézzünk be kissé a javasasszonyhoz, lessük el, miért mennek oda. kik éppen most megérkeztek . . . Sarjukaszáláskor. Karpelesz Izsó, újdonsült földbirtokos épen akkor tekintett körül a gazdaságában, mikor a sarjut kaszálták. — Mit dolgoznak, Mihály ? — kérdezte a földes ur az egyik kaszástól. — Sarjut kaszálunk, nagyságos uram. — Osztán mikor vetették el ezt a sok sarjut ?
