Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-18 / 7. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 51 TÄRGZA. Kisértetjárás. Bogár Marosa. Éppen a jövő kenderáztatáskor lesz annak esztendeje, hogy Bogár Marosa, Hosszufalunak ezen nem mindennapi alakja, öregtől, pújától, legénvség- és fehérnépségtől nagyon jól ismert matrónája, az ő étete párját, Bogár István uramat, az egykori kis- birót utczahosszat végig siratta, nagy sokadalom szives részvéte mellett béhantoltatta. Sokan tudják még a faluban, hát hiszen hogy ne tudnák, kik látva látó tanúi valának az igaz fájdalomnak,[mivel Marosa Istvánjának megadta a végtisztességet, ráborult arra a gyászkoporsóra, mint szomorufűz szokott a sirhalomra .... aztán elsírta kesergőjét, kiöntötte egész lelkét, lelkének feléért, szerelmetes mindenéért. Még Récze komaasszony is oda szólott szomszédjának, ki pedig nagy ritkán volt megelégedve egy-egy siratóval: — Bizony hájjá kend, jól mondja, jól sírja ez a Bogár Marosa! Még elemészti magát! Ilyen igaz fájdalom átérzése közölt fejezte be Bogár Marosa az ő tisztes házas életét s kezdé meg szomorú özvegységét. Ki tagadja, hogy még korán, ki vetheti szemére, igen mostohán. Mert siralmas az özvegyi kenyér; ha mindjárt, mint például az Marosánál is történt, nem maradtak kenyérért jajgató gyermekek; szomorú az özvegyi élet bizony, bár neve a telekkönyvben nem utolsó szegény helyen. Gazd’uram kibucsuzolt a házból, hiányzik a lélek a gazdaságból. Aztán az özvegyasszonyt nem is úgy veszik ám ember számba. Mihelyt az ember behunyta szemét, fél lelke van csak, a jobb kezét is elveszti .. . nincs, ki egy darabb fát csapjon, egy kapavágást tegyen, az adót is ugv vetik, mint akarják, nincs ki szóljon, a ki a szegény özvegyre gondoljon. Marosa mind tudta ezeket . . . jól látta özvegyi sorsát, de nem igen szerette elbeszélni olyan nagyon baját. Behúzódott kis házába, mint a csiga szokott, mikor valaki bántja, aztán Istenben boldogult férje- ura emlékének szentelé minden idejét. A falu népe nyelvel rá untalan. Nem úgy tesz az, kinek szénája rendben van, megy kapálni, aratni, kötözni .... nem lopja a napot hiába. Most is, vasárnap délután, jóval a templom után, az uj kisbiró udvarán falu népe ahogy összegyűl, rendre szedik Marosa dolgát amúgy igazán. — Még templomba se igen jár, — szól Ré- czéné, — pedig-pedig könnyelmű volt egész életében, van is miér Istentől féljen. — Haja is deresedik, magába szállhatna, ki látta, mit csinál odahaza? Sápad erre egy szőke menyecske, azt se tudja szóljon-e vagy talán lakatot tegyen szájára; izeg- mozog, mint kinek fúrja valami oldalát, meghalna, ha ki nem beszélné magát. — Ne bántsátok Marosát, — beszél szaporán, — mert ha ő megtudja, higvjétek el, megront ám. — Megront hát, — kiáltának mindnyájan. — Honnan tudod ezt, Tercsi? — Ki mondotta neked ? — Már megint kezdi a bolondját? — Sorra mennek az efféle kérdések; tudom Istenem, hogy nem fog Tercsi szabadulni, mig hírének urát nem tudja adni. Zaklatják is. húzzák jobbra-balra, azt sem tudja szegény Tercsi, kinek hallgasson szavára. Hát, hát mondanék én valamit, de a jó Isten, úgy félek, úgy remegek, mint a nyárfalevél, mikor szellő rázza. — No még az von szép, ha előttünk titkod volna. Réczéné mondja ezt, ki is mondhatná más. — Ne szólj szám, ne fáj fejem, de már mindegy. csak kimondom. De Récze néni, ha tovább adja, higyje meg lelkem nagyon megbánja . . . — Ejnye gyöngyöm, be rám öltöd a nyelved, mintha bizony okod volna rá. — Hát, hát Marcsa néni a szellemekkel dolgozik . . . — A szellemekkel, — bámultak és szólották mindannyian. — A szellemekkel, — ismétli Tercsi. — Borzasztó! A szellemekkel ? — Gondoltam én ezt mindjárt. A szeme sem úgy áll, mint a közönséges asszonyoknak szokott, a haját is úgy hordja, mint a szenl-gellért-hegyi boszorkányok, aztán mindig hever, mindig füveket keresett fiatal korától ... A szellemekkel . . .! Teremtő szent Istenem, a szellemekkel! — Még anyámtól hallottam, nyugosztalja az Isten szegényt, — folytatja beszédét Tercsi, — hogy Bogár István kisbirót is csak úgy kaphatta el férjéül, hogy a szellemekkel magához lánczolta, — Egyszer nagyon jól mulattak, Marcsa meg titkon italt töltött ételébe; azt mondják, én ugyan tudni nem tudóm, de csak hallottam, a szellemek adták neki. Asszonyok és leányok egymásra néztek. Kiki a szomszédjának súgott valamit, egyik is, másik is felrezzent, mintha tű szúrta volna me.' őket. — Hallod ezt Sári? Tudod már most, miért | hült meg hozzám Bogár Pista ? — Hát te tudod, miért bolondul meg az én emberem néha-napján ? . . . — Érted már most, ki rontja meg a falu teheneit? —- De ez még semmi ahhoz, képest, a mit még tudok, — veszi fel Tercsi a szót tovább. — Ugy-e mindnyájan láttuk, hogy Bogár Pista meghalt ; láttuk, hogy hátára feküdt a térítőn, hogy bé- takarta a föld göröngye. — Hát hogyne láttuk volna! — No hát mondok egyet, kettő lesz belőle. Bogár Pista biró nem halt meg, minden éjjel feljár I a feleségéhez. Ez olyan való, mint hogy most vasárnap van. — Tercsikéin, az égre! honnan tudod? — Látjátok ezt a két szemet. No ha látjátok, liát ezekkel láttam én is azt, a mit most mondottam. Régen vigyázom már a Bogár Marcsa házát. Tudjátok ti is, hogy még férje idejében is minden éjjel égett az olajmécses, mint a hogy az a kisbi- rók házában ma is ég. Azt is hallottátok, hogy maga Marcsa mondotta a temetés utáni napokban: nem oltom el soha azt a kis mécsest, had égjen az ő emlékére! . . . Égett is egy pár napig, most is ég pontban éjfélig ... de mikor a kisbiró elfujja a tizenkettőt . . . — Akkor . . . ? — Mondjad csak Tercsi, akkor? — Akkor végig megy a Marcsa szobájában egy magas, tiszta fehérbe öltözött alak, akkora, mint Bogár Pista volt, hajlongatva magát jobbra- balra, s mikor az ajtóhoz ér. nyomban elalszik a mécses. Láttad ezt Tercsi ? — Látó két szememmel láttam. Egyszer aztán lassan, csendesen utána is mentem . . . kisértem utczáról-utczára . . . egész a temető árkáig, de ott elhagyott a bátorság. A fehér alak bement, én meg remegve tértem vissza. Ha nem hisztek nekem, hát megpróbálhatja kiki. amint akarja. Lehetséges, hogy egyszer-kétszer nem fog sikerülni, mert hiszen a lelkek sem járnak minden éjjel. Hanem a türelem rózsát terem, a kitartás biztos aratás, szól a példabeszéd is.
