Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-18 / 7. szám
50 MAGYAR FÖLDMIVELŐ tok, tanítóitok ajtaján, szivén. Mondjátok nekik: Itt vagyunk! Szivünk még mindig meleg az elszórt szép, derék eszméktől, igazságoktól. Most cselekedjünk, mikor a magyar többé nem akar lenni . . . szalmatüz! Megmondottam! . . . Ám, magatok lássátok aztán — a jövendőt! SZÖVETKEZZÜNK ! Derék kispapok! Üdvözlünk benneteket a magyar földmives nép nevében, egri kispapok! Atyámfiái, ezek az egri kispapok, papnövendékek, — tehát azok, kik nemsokára a községekben a magyar nép lelkipásztorai lesznek — lelkes levelet intéztek a mi újságunk szerkesztőjéhez, mely levélnek veleje röviden a következő: Elszomorodva látják a derék egri kispapok» hogy a magyar földmives nép veszve van, hogy ez az osztály megmentésre szorul. Ok tehát már most akarnak előkészülni azon munkára, melylyel ezt a népet a falusi jóléthez lehet emelni. Ez eszközök közzül leghatalmasabbnak látják a szövetkezést! Azért kérik a mi újságunk szerkesztőjét, küldje meg nekik mindazon Írásokat, melyeket a Szövetkezésről irt. Ők lelkesen tanulmányozni akarják. Mily vigasztaló, felemelő, gondolkozás ez, atyámfiai! Ládd-e, már ott a papnevelő csöndes falai közt is gondolnak ti reátok azok a lelkes ifjak, a kiknek hivatásuk leszen a ti vezetéstek, lelki és testi gondozástok. Azért üdvözöljük ezeket a derék kispapok.it. Adja a jó Isten, hogy minden papnevelőben igy készüljenek, igy foglalkozzanak a néppel, a nép ügyes-bajos dolgaival és jólétével. De nem csak a papneveldében, hanem a tanítóképzőkbe n is igy kell ám a jövő hivatásra elkészülniük a tanítójelölteknek. Hogy mikor a tanítóképzőből elbocsátják, mint tanítókat ez ifjúságot, az ismerje mára magyar nép bajait, szükségleteit. Hogy a tanító valódi vezetője lehessen a szegény népnek. így aztán rövid idő alatt behálózhatjuk" szövetkezetekkel az egyes vidékeket és állandóvá is tehetjük e hasznos intézményeket, mert kész tudással és ismeretekkel rendelkező vezetők kezébe futnak össze a tevékenység szálai. Ismételjük, bogy végtelen őrölünk a nép iránt való érdeklődésnek és igy joggal reméllhetjük, hogy rövid idő alatt legalább a fundamentumot rakhatjuk le, melyre aztán a falusi jólétet felemelhetjük. E fundamentumhoz hordjon minden magyar ember legalább egy kavicsol és akkor ne féljünk Jönnek az árjegyzékek! Alig van hét, hogy a mi falunkba tehetősebb gazdáknak amolyan képes árjegyzékek ne érkeznének a legkülünfélébb, leghíresebb, legkipróbáltabb, legsikerültebb . . . magokról, terményekről. A gazdák bámulva nézegetik a képeket, olvassák azokat a mesébe illő dolgokat, melyeket egyes vetemény fajokról Írnak. A gazda megvakarja gonddal teljes fejét, aztán — ha van egy kevés tehetsége a hozatalra — a legnagyobb zavarban van. Mert oly czifrán körül van írva, hogy azt se tudja; ebhez vagy amaz- hoz nyúljon. Hát én mindezekre amondó vagyok jó gazdatársaim, hogy ha valahol, úgy itt hallgasd meg jól a mit a példaszó beszél; hogy t. i. »Nem mind arany, a mi fénylik.« És én azt tapasztalásból, mondom, hogy igaz. Mert jómagam is felültem, igaz ugyan, hogy csak egyszer, de mégis felültem a nagy harangozásnak. Csúfosan megjártam. Holmi hasznavehetetlen magvakat fizettem jó. de keserves pénzemen. A magyar gazda ne induljon ezek után a lármás árjegyzékek után. Hiszen ezek nem arra törekszenek, hogy a gazdákat boldogítsák. Hiszen a nagykereskedő jól tudja, milyen hiszékenyek vagyunk, hát — a saját malmára hajtja a vizet. Azzal nem törődik, ha aztán a mag — ott marad a sírjában. Van nekünk száz és száz más módunk, hogy jó magvakat, földünk természetéhez valókat beszerezhessünk. Az újdonságokért ne áldozzuk fel a kipróbált magvakat. Aztán ne legyünk kényelmesek, kérdezősködjünk itt is — ott is, gazdatársainktól és ha halljuk, hogy azok már próbálkoztak valamelyik maggal, úgy használjuk ám fel a tapasztalatokat. Bálint gazda. CSALÁDI-KÖR*. Ki-ki magának! — Hej, nem is olyan ma már még a faluban sem az élet. mint egykoron volt. így sóhajtott fel a minapában egy öreg gazda, mikor azt kérdeztem — Milyen ,az élet ott a községben — bátyó? — Ki-ki magának, mondotta lecsüggesztett fővel az öreg, Egykoron a jó szomszédok is többet értek a rossz rokonoknál. Ma már csak az járja, ki-ki magának.Az az ki-ki a maga baját tudja, kinek- kinek elég a maga ügye, mit törődünk a más bajával? — Bizony, bátyám azért mondotta egy derék főur mostanában egy hires felköszöntőjében, hogy a magyart is megverte a jó Isten a rut önzéssel, a mi annyit jelent valójában, hogy ma már nem vagyunk keresztény testvériségben. Nem fáj a szivünk, ha más könyeit látjuk, nem sietünk segitsé gére felebarátunknak. Ma csak egy gondolatunk, ! egy világunk van: az »é n«Minden veszszen,pusztuljon, jajgasson, csak engem ne érjen semmi baj. — Akkuratosan úgy vagyon, a szomszéd farkas szemet néz szomszédjával. Családok, kik egy faluban laknak, ugyanazt az ősi földet túrják magukra hagyják egymást. Bezzeg az én áldott jó szüleim házánál nem igy volt ám. Ha valakinek baja esett a faluban, ha valamely családokban szerencsétlenség történt: siettek az én jó szüleim szomszédok, felebarátjuk segítségére, vigasztalására. A beteg asszonynak ételt küldöttek, a munkából kidőlt gazdatársnak közös elhatározással szántották, vetették be földjét. Ma? Még talán éppen akkor ütnek az emberek egymásra, mikor látják, hogy valaki bajban van. — Hát bizony ez nem keresztény világ, nem is magyar világ. Mert a magyarnépet jószivünek, könyörületesnek, irgalmasnak teremtette a jó Isten, Azért a falusi népnek, tűzhelyeknek, keresztény családoknak összetartásra vagyon szükségük. Úgyszólván szövetkeznünk kell arra is, hogv egymást szeretni fogjuk, keresztény nem hagyja felebarátját és a többi. — Itt van már nagyon is az ideje! Mert ha ez a ki-ki magának féle élet még sokáig tart: úgy bizony széthullunk, hogy soha többé összekötni, egybehozpi a magyar népet nem lehet lesz. — En hiszem bátyó, hogy a magyar nép ez irányban is felébred. Csak értsük meg már egyszer egymást, mert e nélkül összetalálkozni sohasem fog ez a nép.-— Hát akkor nem ki-ki magának, hanem egy mindnyájunkért és mindnyájan egyért!
