Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-30 / 52. szám
ill MAGYAR FÖLDM1YELŐ Mikor a szegény-ember bajban van! Mikor a falusi embernek, vagy sokszor bizony a városinak is ügyes-bajos dolga akad: akár a vármegyeházán- akár a biróság- adóhivatalban, községházán... akkor már, ha még olyan nyugodt is a lelke... de savanyúra válik a képe... Emlékszem, egyszer az árvaszék előtt kérdeztem egy vidéki atyafit, hogy mit vagy kit keres? — Bajban vagyok én jó uram, nagy bajban, sóhajtotta a szegény ember. Hát miféle bajban, kérdeztem ? Örököltem egy kis földecskét feleié. Hiszen jó ember, kiáltottam fel nagy örömmel, ha csak ilyen bajban van a magyar ember, akkor éppen semmi baj sincs. De aztán kimagyarázta ám magát az atyafi. Tizedikszer vagyok én már benn ebben az ügyben, nagy jó uram. Még sem tudom elintézni az ügyemet Ezért vagyok O «y O»/ bajban! Ezt a kis esetet csak azért hoztam fel, hogy általa bizonyítsam azt a sajnálatos körülményt, melyszerint a mi hivatalaink, közigazgatásunk, igazságszolgáltatásunk egyáltalán semnem gyors, sem nem ölesó. Azért egy cseppet sem csudálkozunk azon, hogy a szegény emberek bajnak nevezik. ha ügyük akad a közhivatalokban, még ha öröklésről van is szó. Meg kell adni, hogy a szegény embernek sok idejébe, pénzébe, türelmébe kerül mig|legtöbbször sok huza-vona után igazságához jut. A mai igazság vagy nevezzük köz- szolgálat már valóságos rengeteg erdőhöz hasonlít, melybe ha egyszer betéved az egyszerű ember: csak hosszú és kínos bolyongás után érhet czéljához. Két évvel ezelőtt ugyan igy megírtam ezeket a dolgokat és akkor is sürgősnek jeleztem ezt a — legalább enyhítő — orvoslást, hogy a külföld példájára fel kell állítani az úgynevezett tanácsházakat, hol a szegény ember m i n d e n n é ven név e- z e n d ő ü gye s-b a j o s dolgaiban útbaigazítást nyerhessen. Nagy az örömünk, hogy ma már arról értesítenek az újságok, hogy Darányi miniszter ezt a jog védelmet meg akarja a nép számára teremte n i. A miniszter ugyanis elhatározta, hogy bizonyos összeget arra fordít, hogy a szegény nép peres, ügyes-bajos érdekeit ingyenes jogvédőkkel képviseltesse. Hát megváltjuk, mi még többet óhajtunk. De egyelőre jó jelnek veszszük ezt is. Egy lépés — a jogi tanácsházak létesítésének megtestesítésére. De nem szabad itt megállapodni! Meg kell nyesegetni azt a tömérdek irka-firkát, a mivel most a hivatal n o k ok, t i s z t v i s e 1 ő k d o 1- goznak! A mit rövid néhány perez alatt el lehetne végezni, ahhoz mostanában háromnégy árkus papiros, meg ugyanannyi firkálás kell. Ez rémitő sokba kerül az államnak, illetőleg a népnek és rémitő hercze-hurczába! ügy halljuk, hogy ez irányban is komoly gondolkodásba esett a kormányzat. Sőt már szakemberek is tanulmányozzák azt a várva várt törvénykezést, mikor a szegény ember baját nem egy méter mázsa papirossal, meg tentával igazítják majd el, hanem rövid, velős, világos, magyaros szóval. Ezt megérti minden magyar ember! Az orvos urak. A magyar nép értelmességét becsüljük meg azzal, mikor mai időben már szükségtelennek találjuk azt beszélni, hogy a lelkiismeretes orvos urak munkája nagy és nemes munka. Hosszú, gyötrő tanulás, önfentartási küzdelmek és nagy anyagi áldozatok árán jutnak ők pályájukhoz; illik tehát, hogy munkája után p is megkapja becsületes jutalmát. Az egészségnek, életünk legnagyobb kincsének védelmezői ők és csak az érzi, mily hálával tartozik orvosának, a kit az orvosi tudomány, lelkiismeretes gyógyítás nagy, veszedelmes, hosszantartó betegségtől mentett meg vagy úgyszólván a más világ ajtajától hivott vissza. Hazánkban eddig az orvosnak dija hivatalosan, pontosan nem volt megszabva. Vagy a helyi szokások valának mérvadók vagy legtöbbnvire a helyzet, körülmények és szeszélyek döntötték az orvos diját. Persze az ilyen megoldás sok zavart okozott és kellemetlen volt a betegre, meg az orvosra nézve is. Segíteni akartak hát mostanában e bajon is és a belügyminisztériumban csináltak egy tarifát, az az megállapították, hogy mennyi lehet a legkevesebb, a mit valakinek a gyógyításért fizetnie kell. Annak idejében a mi újságunk is hozta ezt a tarifát és már akkor sejtettük, hogy a kérdés megoldása nem fog ám olyan könnyen menni, mint ott fent gondolják. Sejtelmünk valóra vált! T. i. a minisztériumban négy osztályba sorozták a díjszabást. Aztán a megyék és városokra bízták, hogy melyik osztályt fogadják el. Most halljuk, hogy a városok túl magasnak találják a dijat és még a legalacsonyabb fokozatot sem akarják elfogadni. A nehéz megélhetést, a rossz gazdasági viszonyokat hozzák fel védelemül s még azon városok is, melyek már határoztak ebben az ügyben, csak a legalsó fokozatot fogadják el. Mondottuk, előre sejtettük mi ezt. Tudtuk, hogy ezt a kérdést meg nem lehet oldani a közönség és az orvosok megkérdezése nélkül. Hiszen itt az ő érdekükről van szó. nélkülük egy csapásra határozni nagyon bajos. Valószínű tehát, hogy feliratban fogják kérni a minisztert: állapítson meg újabb díjszabást! Nekünk ebben az ügyben egy szerény megjegyzésünk van :