Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-23 / 38. szám
300 MAGVAK FÖLDMlVELŐ Kivándorlók a hajó fedélzetén. (Képünkhöz.) Még csak gondolatára annak, hogy itt kellene hagynom az én drága hazámat — szomorúság fog "el Es mégis, hányán és hányán vándorolnak a tengeren túlra, ismeretlenbe, ki tudja, milyen sorsra! Sokakat a hamis ügynökök csábítanak el! Mások rokonaik, barátaik csábításainak ülnek fel. Vannak, a kik pillanatnyi elkeseredés, hatása alatt, meggondolatlanul szállnak a hajóra. Es végre vannak olyanok, kik a törvény elől, lelkiismeretük súlya alatt, mint sikkasztok vagy másnemű bűnösök sietnek, futnak a tengeren túlra. Elképzelhetjük tehát, hogy mily tarka, de szomorú képet mutathat egy olyan hajó, mely kivándorlókat visz a szerencse országába. Képünk egy ily hajó fedélzetét mutatja be! Elmerengek e képen! Istenem, hány ember, anya, gyermek szomorú története van itt lefestve. Ott látok urakat, kiket otthon megsüvegeltek, kik előtt anyian hajlongtak! Most, mint sikkasztó szökik. Ott az uj hazában talán utczát fog seperni, földet fog hordani. Ott látok falusiakat, kik eladták A népszámlálás. — Komáin uram, imhol ez az ujságlap Írja, hogv ennek az esztendőnek a végén megvest megolvassák a népet, az az hogy hát népszámlálás leszen. — Helyes dolog ez komám. Ebből fogja megtudni ország-világ, hogy hát mennyivel szaporodtunk, erősödtünk? Mert hát tudja komán, az a nép való az életre, a melyik erősödik, szaporodik. — No nálunk, a mi községünkben erre bizony nem is gondoltunk. Sőt bizony szidják a kormányt. hogy már megint nem hagynak békét a népnek. — Kinek, komám ? — A népnek; azt mondják ugyanis, hogy azért olvassák meg a népet, hogy újabb adókat préseljenek, hogy a katonasághoz újabb sorozásokat eszközöljenek, hogy hát a kinek többje van attól egvet- mást elszedjenek. — Enyje komám, hangosabban ne beszélj, mert ha ezt a furcsa beszédet meghallják itt la nálunk, még ki találnak nevetni. Pedig ezt nem szeretném ám ! kis tűzhelyüket, pénzzé tették kevés vagyonukat, mert a szerencse országában meggazdagodni akarnak. Milyen csalódás fogja őket érni! Látok ott gyermekeket is. Hogy fognak azok majd az édes hazába vágyakozni! Megrendítő jelenetek is játszódnak le a hajó fedélzetén ... Mig a hajó elindul... mi baj sincs. De mikor hetekig viz és ég következik, sokak megbánják elhatározásukat. A múltkor is olvastam, hogy egy kivándorló — megőrült. Hát még mikor valaki útközben meghal. Olvastam egy kis gyermek temetéséről. A kis ártatlant belette a matróz egy zsákba, aztán követ helyezett a zsákra ... és igy eresztette le, nem a föld ölébe, de a tenger mélységébe. Hullám lett a sírja, tenger a temetője. Vannak, a kik fel sem veszik a nagy utat. Csak aztán, mikor az uj világba érnek és ott szin- ről-szinre látják, hogy bizony ott sincs kolbászból fonva a kerítés, meg aztán nehezebb munkával kell keresni a kenyeret: akkor kiáltanak fel: Mégis csak legjobb otthon — Magyar- országon! — Jó magam se, komám-uram! — Hát legyen rajta akkor komám, hogy a falujabelieket is kiábrándítsa ezekből a balhiedelmekből. A múlt népszámláláskor is hallóitam én efféle dolgokat, akkor is megmondottam a magamét. Hogy t. i. a népnek nem kell tartania a népszámlálástól. Sőt minden erejéből segíteni kell azokat, kik azt végzik. A kérdésekre pontosan őszintén feleljünk. Hiszen nagy érdeke az a magyarnak, hogy tudjuk: hányán vagyunk, a kik egy hazát szeretünk, egy nyelvet beszélünk, egy Istent imádunk. Hányán vagyunk a kik összetartunk, egy nagy, erős nemzetet alkotunk. És tudjuk meg azt is, hányán vannak, kik az édes anyai nyelvet nem akarják beszélni vagy azt nem tudják. Hányán eszik e hazában a kenyeret, kik magukat magyarnak nem tarják? És igy tovább. — Bizony igaz ez, komám. De hát bizony jó lenne, ha másfelé is felvilágosítanák erre nézve a szegény embereket, a kiket bizony könnyű félrevezetni. — Ebben meg kigyelmednek van igazsága! Kivándorlók a hajó fedélzetén
