Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-28 / 4. szám
MAGYAR FÖLDMÍVELŐ TÍEÖZA. Ki a vivát? Szomorn napok integetnek . . . Csak a jó Isten oltalmazta meg e népet, hogy vére nem folyt, hogy rablánczot nem szerzett magának esztelenül. Komoly intelem lehetett volna ez mindnyájuk számára. De ki értette meg ez intelmet? A szenvedély süket, vak és szívtelen, mint a kődarab. Galambfalva felé szomorú napok integettek. Most már nem Vári András, meg Biró István állottak egymással szemben. Nép "és nép lettek halálos ellenségekké! Nem személy személy ellen, családok harczoltak, családok ellen. A kik eddig békés szomszédok valónak, most ellenségekké lettek. Testvér testvérét gy alázta, atyafi atyafiát sárral dobálta. A falunak alig volt szebb leánya, mint Biró István kurátor uram Juliskája. Szép Juliskának hívta ezt a gyönyörűen fejlődő virágszálat a falu apraja, nagyja. Juliska éppen a templomból ment hazafelé mikor Gyurka, Vári András legény fia a mezőre igyekezett. A leány ki akarta kerülni a legényt, bár mikor meglátta, arcza hirtelen lángba borult, szive megmozdult helyéből. Hiába tért le az útról, mert Gyurka elébe került. — Hol voltál Juliskám, — szólott a legény remegő hangon, mintha érezte volna, hogy a történtek után milyen nehéz ez a találkozás. — A templomba — válaszolt a leány — szép szemeit lesütve. — Aztán imádkoztál-e érettem édes angyalom ? — Az én imádságomra nincs már szüksége Vári Gyurinak. — Hát nem igérted-e meg már százszor is, hogy enyém leszesz ? — Mi már egymásé sohasem lehetünk — suttogta a leány s kedves szemeiben úgy ragyogott egy könycsepp, mint a gyémánt szokott. — Apád akarja azt ugye? biztató a legény egész testében remegve. — Hej Gyuri, hát miért e kérdés? Vájjon Vári Gvurkának szülei mást mondanak ? A legény megfogta a leány kezét és édes epe- déssel tekintett szemeinek mélységébe. — Kn szeretlek — szólott halkan, mintha remegne, hogy szavát elkapja a szél — és lelkemre mondom, hogy beszéljenek bármit szüléink, mi egymásé leszünk. Aztán elváltak. Mintha egy nehéz kő szakadt volna le szivükről, olyan könnyen váltak meg, hogy ezt elmondhatták. A választás napja meg félemletes gyorsasággal közeledett. Galambfalva községére nehéz, sötét fellegek kezdettek szállani. A villám már czikkázott, minden pillanatban várni lehetett, hogy a vihar bekövetkezik. A félemletes reggel felvíradt. A nap még nem bontakozott ki felhő ágyából, már az egész falu talpon volt. A pálinka folyt, mint a viz, a zászlók tömegében már tánczraperdült a nép. Vári András éppen szekerére akar ülni. Felesége még egyszer [félre szólítja és esdő tekintettel néz a felhevült emberre. — András te — kéri az aggódó asz- szony — az ég szerelmére — ügyelj aztán magadra. — Eh, hagyj nekem békét most, nincs szükségem asz- szony-beszédre. Gyurka is ott állott már apja mellett. — Apám, kö- nvörgött a jó fiú, az Isten áldja meg, ne igvék ma! — Gyáva kölyök — mormogott András — jobb lesz ha te is velünk jösz. Gyurka nem ment. Neki volt egy őrző angyala, a kinek tekintete, szomorú arcza láthatatlanul azt súgta — Maradj, ne menj a veszedelembe. Az a kedves angyal meg e perczben édes apja urának szivéhez beszél. Biró István is most indul a nehéz útra. Az anyjok is, a leány is kisirt szemekkel kisérik, mintha bizony végtisztességre készülnének. Nem is állhatja meg kurátor uram, hogy'oda ne szóljon nekik: — Ne pityeregjetek már, csak nem lőnek agyon. Nem-e? Hát mi szállja meg az ember szivét oly ldmondhatlan, ismeretlen érzéssel a közelgő veszély előtt ? Mi az, a mi remegéssel tölti el lelkünket, mikor féltjük azokat, kiket szeretünk? Biró István megsimogatta Juliska arczát, aztán — elment, Az öreg pap meg otthon maradt. Mióta oly A jégmadár.
