Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-08 / 27. szám
MAGYARFÖLDMIYELŐ 211 TÁRCZA. Aratnak... — A »Magyar Földmiveló« eredeti Tárczája. — Aratnak! Suhognak a pengék. Kaszálnak, aratnak, csépelnek szép Magyarországon ... Most van az országnak legfontosabb »szii- r e t«-e. A »buza-szüret«! Persze az emberek nagy része rá se’ hederit erre a szüretre! Ok csalfa »szőlő szüretet« ismerik; mikor szól a muzsika; csepeg a must, magasra lobog a tűz, de még magasabbra lángol a jó kedv. Hej, pedig nincs a mi országunknak »nehezebb« »kegyetlenebb« vagy »kegyelmesebb« ideje az »aratásnál.« Most dől el legalább is egy hosszú esztendőre az ország. »kenyérkérdés«-e. A méltóságos, nagyságos és tekintetes asszonyságok, mikor mostanában a fényes kirakatu boltokba mennek, hogy összevásárolják a szebbnél-szebb — divatos czikke- ket: talán nem is gondolnak arra, hogy ott — az égető nap heve, perzselése mellett — a szegén}7 munkás, földmives nép mily nehéz munkát végez mily áldozatot hoz! Valóban sokáig nem tudták ebben az országban, hogy mikor a jó Istenhez folyamodnak, mondván: — Add meg mi nekünk a mindennapi kenyeret akkor hozzá tehetjük különösen mi magyarok. — Jó Istenünk, adj nekünk becsületes, derék munkás földmivelő népet is! Hiszen ők a mi valóságos bányászaink, kik az aczél búzát nem csak a zsákokba, de a tűzhelyekre is bányászszák. Ti hires gazdasszonyok, ugyan soha se juthatnátok arra az irigylendő hírnévre, hogy t. i. a duzzadó kenyeret úgy meg tudjátok bűvölni, hogy az ember el nem tud vele telni: ha a földmives ki nem »fejti« nektek — a kenyérnek valót! * * * Olyan volt a mi hazánk eddig, mint ama bizonyos titokszerü család, melyről olvastam, hogy senki emberfia nem tudhatta, hogy — már mint az a család — honnan pénzel, honnan tejel!? Egyszer csak abban a családban nagy zivatar, nagy tűz támadt. Mentették, oltogatták és ezen munka közben találtak reá »a fejős tehénre,« Ott szorongott szegény ... éhesen, kopottan ... ülötten . . . Végre is kitudódott, hogy hiszen voltaképpen ez a tehén táplálta, tartotta fenn évekig a családot ... — Lám lám, mondották, ki hitte volna, hogy ez a tehén ilyen kincset ér. Éles esze volt annak a Mailáth József grófnak, mikor ország-világ előtt kibökte a tromfot, hogy hát: —■ Magyarország fejős tehene — a gazdaság. Ebből élünk! Szégyeljük magunkat, hogy ez a tehén lesoványodott, nem adtunk 'neki kellő táplálékot, pedig édes mindnyájan ő tőle táplálkozunk. * * + Bizony, hogy úgy van! Olyan szokásos volt Magyarországon, hogy a ki »nem gazda«, az nem törődött eddig se a búzával, se annak árával, sem a szegény földmives néppel. — Mi közöm hozzá! Most aztán felnyíltak a szemek. Látva-láthatják kereskedők, iparosok és mások, hogy ha a buzaszü- ret nem üt be, akkor baj van! Megakad minden oldalról — a kerék! Ha nincs búza, nincs vásár! A kereskedő egész nap dörzsölheti a kezét. A szabó sátrak üresek. Felszedhetik sátorfájukat. A hivatalnok megemlegeti az aratást. Szóval, minden attól függ, hogy hát »hogyan ereszt a búza !« * * * Azért szereterii én a mi népünket sokáig, de nagyon sokáig olt el-elnézegetni az aratás színhelyén. Becsülöm, szeretem, rajongok értük! Mikor látom a barna arczokon végig csurogni a verejtéket, mikor érzem, hogy erre a munkára én nem volnék képes; akkor örömestebb dolgozom a magam munkáját. Mert tudom, hogy munkásságommal én is részt veszek abban, hogy a földmivelő nép boldogabb és megelégedettebb legyen. A fárasztó munkában különben a jó Isten is segíti őket. Bár nehéz, fárasztó a munka, ők — az aratók — mindig vidámak. Különösen a leányokat, a menyecskéket egy perezre sem hagyja el dévaj vidámságuk. Hát még, mikor felhangzik a szép magyar nóta és száll határról-határra. Tegnap este is kimentem a tarlóra. Leültem egy terebélyes fa alá. Soha életemben nem hatott reám oly érzékenyen dal, mint mikor — napnyugtával felhangzott száz és száz torokból a szép nóta: »Búza közé száll a dallos pacsirta. Hogyha magát a magasba kisírta, Búzavirág, buzakalász árnyába. Reá talál megsiratott párjára.« * * * Csak ti legyetek jó földmives népem emberek és nem gépek! A gépnek nincs szive, nincs érzése. Titeket lelkesítsen a magasztos érzelem, hogy nem csak magatokért, hanem az éhező emberek millióiért végzitek nehéz munkátokat! Es az nem ember.... nem magyar, a ki a földmives népért nem teszi meg a maga körében, a mit megtennie lehet és kell. Éljen a magyar földmives nép! (br.) Az állatok tájékozódása. Igen érdekes megfigyelés az, a mit az állatok tájékozó képességéről tettek. A rendes tartózkodási helyüket, akármilyen messzire elhagyták is, azt rendesen megtalálják. Pedig igen szokszor nem is azon az úton térnek vissza, a melyen távoztak; hanem egészen más irányt választva, a legrövidebb úton iparkodnak haza. Akárhányszor tapasztalhatni különböző háziállatokon, (kutya, ló, méh), hogy, ha magukra vágynak hagyva és ha útjokban legyőzhetetlen akadályt nem találnak mindig a legrövidebb úton, egyenes irányban haladva, kerülnek vissza lakóhelyükre Az amerikaiak az egyenes utat el is nevezték «méh-vonal»-nak; mert észrevették, hogy a méh akármilyen irányban van a lakóhelyétől, mikor haza akar térni, mindig léniaegyenességgel repül oda. így aztán ha a vadméhek fészkét fel akarják kutatni, csak összefogdossák a kóborló méheket s mikor mái’ sok van, akkor egyszerre kieresztik. Ezek egyenes vonalban azonnal megindulnak otthonukba. Az embereknek csak abba az irányba kell őket követniük s rendesen megtalálják az odvas fát vagy más üreget, telve finom szinmézzel. Ugyanilyent tapasztaltak a hangyákon is. Emlékezetül. A restség oly lomhán czammog, hogy könnyen utoléri a szegénység. * A szorgalmas ember házába hekacsinthat olykor az éhség, de be nem meri tenni lábát. * Dolgozzál m a, mert nem tudod, mi tartóztat fel — holnap. * Egy m a többet tesz, mint két holnap. * Ki eke által akar gazdag lenni, fogja meg maga annak szarvát. * A gazda szeme többet használ, mint két keze.
