Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-08 / 27. szám
210 MAGYAR FÖLDMIVELÖ Az aratás és a pálinka! Magyar munkás nép, a magatok, családotok és gyermekeitek üdvösségére kérünk, jól olvassátok el az alábbi sorokat, aztán gondolkozzatok, mig nem késő és mig eszetek és szivetek rendben van — tanuljatok szerencsétlen embertársaitok szomorú esetén. Igen tanuljátok meg, hogy mit művel a pálinka, hogy szerencsétlenné teszi a magyar embert — éppen igy aratáskor, mikor egyetlen tőkétek — munkaerőtök — kamatozik. Szomorúan olvassuk a következő gyászos hirt: Bálványos község határában levő T uka pusztán az aratás megrendítő eseménynyel kezdődött. Szombat délután érkezett húsz pár arató az említett pusztára, hogy a rozsaratást megkezdjék. Még aznap kikapták a heti élelmei és a pálinkát. A kikapott pálinkát aztán azon mohón fogyasztották, hogy este m ár valamennyien berúgtak. Ebben az állapotban aztán összeszólalkoztak valami fölött, aminek az lett a vége, hogy bicskákkal rontottak egymásnak. Az első vállát t á r a az asszonyok és leányok sikoltozva menekültek a helyszínről. A verekedésnek két embérelet esett áldozatul és négyen nagyon súlyos sérülést szenvedtek. A két áldozat : Albert István és Bicsák József a szivén lettek átszurva s mind a kettő szörnyet halt. Súlyosabb sérülést szenvedtek: Simon Ferencz, Gyökös András, Dolák István és István Ádám. A csendőrség még tegnap elfogta a gyilkost s a verekedésben résztvett munkásokkal együtt bekísérték a bírósághoz. Atyámfiái, gondoljátok csak meg, e rövid úgyszólván önfeledett pillanatban hány családra borult a gyász, a bánat sötét fellege? Hány — különben becsületes munkás erpbernek zavarodott meg, ment tönkre egész életére úgyszólván nyugalma, boldogsága. És mindez — anyom örült pálinkáért! Mert kikapták egy hétre az élelmet és p á- 1 i n k á t és a magyar ember meg rendes szokása szerint csinált rögtön dinom-dánomot. Igen, mert még most sem tanulta meg a magyar, hogy több rap, mint kolbász! Ez az öreg hiba! Nem tudjuk beosztani, nem tudunk takarékoskodni, nem tudunk magunkon uralkodni. Hát tanítsa meg minden magyar embert ezekre az erényekre — a más szerencsétlensége. A leányok hibái. 1. A kíváncsiság. Mikor a leány minden legcsekélyebb dolgot tudni akar, akkor igazán nagyon kellemetlen. 2. A végnélküli csevegés. A sokat beszélő leány hasonlít a szarkához, mely nem éppen kellemes madár. 3. A megszólás. Annak a leánynak, a ki másokat folytonosan megszól, hasonlít a nyelve a borotvához. Attól aztán mindenki óvakodni fog. 4. Atetszelgés. Az a leány, aki erőnek erejével tetszeleg, az az folyton folyvást arra készteti az embereket, hogy őt szépnek tartsák : szánalomra méltó. 5. A hízelgés. A hízelgő leányt mindenki hamar kiismeri és kevésre értékeli. 6. A czifrálkodás. A ki nagyon szeret és minden áron akar czifrálkodni, az csak azt árulja el, hogy saját szépségében nem bízik, segítségre van szükség. 7. A 1 o n c s o s s á g. Semmi sem idegeníti el úgy a férfit a leánytól, minta túlságos, émelygésig menő czifrálkodás . . . csak még egy • • . a loncsosság. A loncsos leány hasonlít a virághoz, melyre piszkos rongy darabot akasztunk. 8. Az otthonosság hiánya. Az a leány, a ki nem szereti otthonát — sohasem lesz jó háziasszony és gazdaasszony. A ki nem tud magának dolgot lelni a nap minden részében, az megérdemli; hogy soha házi asszony ne legyen. 9. Az állhatatlanság. A csapodár leány nem érdemes a komoly férfi bizalmára. A ki rokon- szenvét úgy változtatja, mint a ruháját, az megérdemli. hogy végre is csalódjék. Az állhatatlanság jégre viszi a leányt. lü. A v a 11 á s t a 1 a n s á g. A vallástalan leány sohasem lehet igaz feleség, jó anya és önfeláldozó nő; a vallástalan nő valóságos szörny. Mester. A tekintetes király ur! Balogh János szegény kubikos ember volt s mikor teste, lelke kifáradt már a nehéz igavonó munkában, visszaadta a fáradt lelket a Mindenhatónak, testét pedig az anyaföldnek. Előbb azonban kifizette a porcziót, hogy ne legyen azzal is baja a gyámoltalan asszonyszemélynek. Elég gondot ád majd neki a hét apró gyerek fölnevelése, akik úgy követték egymást nagyságban, mint az orgonasip. S éppen úgy sírtak is szegénykék, de kenyér után, mert hát gyönge, fejletlen elméjük nem tudta még fölfogni, hogy micsoda veszteség lehet az, a mikor meghal a család feje! Balogh Jánosné asszony pedig elaltatta az éhségüket puha kenyérrel, elcsitította őket beczézgető, gyöngéd szóval, aztán elment munkába és mosott, meg kapált felváltva, a mint a sorja jött, nem riadva vissza semmiféle munkától, csakhogy meg legyen a napszám a mindennapira. De nehéz kenyér volt ez is nagyon. A hét éhes gyerek egészséges étvágyát kielégíteni nagy szó s fogytával az erejének, egyre fogyott a nagy bizonytalanságba vetett reménysége is. Elhatározta tehát magában, hogy segít a dolgon a saját ereje szerint. Mikor egy késő este hazajött a munkából, nekifeküdt az árkuspapirosnak és megírta levelét annak, a kié az ország s a ki uralkodik minden emberek fölött. Elpanaszolta keserves sorsát a királynak, aztán mint a ki tudja, hogy mi a tisztesség, még sajnálkozott egyet a jó királyné halálán. Segítse ki ebből a nagy szegénységből, megáldja az Isten is érte. Aztán megírta a kuvertára a czimet, hogy »Tekintetem Ferencz József király urnák Bécsbe, saját kezébe.« És ment, ment a levél Kis-Oroszról Bécs városába, a hol elolvasta a kabinetiroda a panaszos sorokat. Aztán a belügyminisztériumon keresztül visszajött a zsombolyai főszolgabírói hivatalhoz, hogy vizsgálják meg a szegény asszony helyzetét s ha tényleg igazak a megirt tények, intézkedjenek, hogy községi segélyben részesüljön. A szegény asszony pedig bizonyára törni fogja majd a fejét rajta, hogy miért kap ő a falujától segélyt, mikor magához a jószivii királyhoz fordult. S itt eszünkbe jut az a régi paraszthistória, a mikor a szegény ember levelet irt az Istennek. A földesurának került kezébe az irás s ő adott neki pénzt azzal az üzenettel, mintha az örök Jóság küldte volna. A szegény embert pedig itt is kétely fogta el s felsóhajtott: — Vájjon mennyit tarthatott meg magának a méltóságos ur, mikor mégis ilyen sokat adott át nekem. Palócz-furfang. Úgy történt, hogy Palóczország egyik falujában a község tulajdonát képező erdőt eladták kemény 15.000 forintért. A bocs kupak-tanács határozata szerint azonban a pénzt — mig más birtokot vettek rajta — nem tették takarékba, hanem otthon őrizték a faluban. Fülébe jutott ez a szolgabirónak s maga elé czitálta a falu érdemes bi- ráját. — Hát miféle bolond dolog az, hogy maguk annyi pénzt tartanak a faluban, ahelyett, hogy bevinnék a takarékba ? Azt akarják, hygy ellopja valaki? — Megkövetem a tekintetes főbíró urat, nem lophassák azt el, mert két ember is strázsolja; egy a szobában, egy meg az utczán. — Két ember! — pattant fel a szolgabiró. Hát mi az? Két emberrel ugyan könnyen elbánnak a rablók. A bíró sunyi mosolygással vakarta meg a fejét s a szolgabiró füléhez hajolva, halkan súgta: — Csakhogy, megkövetem alásan a tekintetes uret, a pénz meg nem ott van ám . . .
