Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-15 / 15. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 115 Ilyen kurucz kérdéssel zaklatta meg nótárius uram a gazdát, aztán folytatta: — Akkoron ilyen tátott szájjal ne beszéljen kigyelmed e szent napon. Erzsók asszony ezalatt elkészült a tányérokkal és olyan édes-szivesen kínálta a szentelttel a nótárius uramat . . . Az első pohár bornál azonban a gazda ismét előczihelte a kiló szakmát, a ruharongyokat, meg a czukros tésztákat . . . Hogyhát . . . most már olyan világ következik, mikoron egyenlőség leszen és a szegény földmives népnek nem lökhetnek oda alamizsnaképpen efféle konczokat. — Ugyan, ugyan, ember — szólott röstelkedve az asszony — bíráld meg már magadat és adj hálát a jó Istennek, hogy e szent ünnepen terített asztal várakozik reád. Nótárius uramnak is engedelmes szolgája lévén a szó, emigyen kezdett legyintgetni: — Hát hiszen vagyon egy állat, melynek a gazda oda szokta lökni a konczot. És ez az állat megnyalja hálából gazdájának kezét és azután is hű marad hozzá, mintha szegődött cselédje volna. De ezek a mi társadalmunk heréi, ezek a lelketlen szoczilista kupeczek — azon fundálódnak, hogy a magyar ember marja meg azok kezét, akik jótékonysággal közelítenek a szükségben élő tűzhelyekhez, hogy vigasztaljanak, könyet töröljenek. A lúgban nem ázik meg úgy a ruha, mint a hogy e szóbeszéd alatt megkallódott Síkos gazda esze. De nótárius uram tovább sulykolá: — Azt kiabálta ez az ujságlap — tudja kigyelmed is — hogy a népnek egy falat kenyere sincs már. Most pedig, hogy a jótékonyság angyalai bebetérnek a szegények házaiba, azt mondják, hogy ni szalonát, kenyeret, ruhát löknek nekik ? Hát kigyelmed tett már jót az éhezővel, adott vizet a szomjazónak? Mit szól vala, ha ezek hálaképpen megmarnák? No csak ne maradjon kigyelmed ilyen tátott szájjal, hanem gondolkozzék a jobbik eszével. Fülig rántotta a száját gazd’uram, az asszony meg úgy örült titokban, hogy a gazda megkapta az ünnepi predikácziót. Nótárius uram szinte megifjodott. Élénk szeméből kibeszélt az ébredező lélek . . . — Nem akarom tovább egymásba ölteni a körülményeket — szólott tovább a nótárius. — De én ott jártam házról-házra azokkal a nemeslelkü úrnőkkel, akik egyletbe alakultak, hogy a szegényekkel jót tehessenek . . . Erzsók asszony ismeri a Pandákék nyomorúságát. Ha látta volna annak a szegény asszonynak permetező könyeit, mikor két kis gyermekére ruhát adtak. Hát Törzsök József, a szerencsétlenül járt vinczellér mily boldog volt, mikor betegsége alatt ellátták minden jóval. Hej gazd’uram, könnyű ám itt a pászkás kosár mellett arról beszélni, hogy mi az igazság ? — Bizony könnyű — szólott az asszony, megtörölvén könyben úszó szemeit. — De az Üdvözítő mondása szerint szegények mindig lesznek. A ki gazdag, az sem tudhatja mi leszen belőle. A gazdaság olyan tőke, mely elfogyhat, tűz, viz emésztheti. A jótékonyság, a felebaráti szeretet egyedül az az égi tőke, mely mindig kamatoz, hull, mint az áldás. Ezt gúnyolják, ezt akarják kiirtani a herék ? — Ezt nótárius uram, ezt — tüzelt Erzsók asszony. — A mondó vagyok, hogy ezeket a heréket ki kell űzni a falunkból, mint a méhek kiűzik a köpüböl. És ne kelljen nekünk olyan ujságlap sem, a kinek a nyelve mindene. Ha akarja eszik vele, ha akarja megcsal vele, ha akarja még meg is mar vele . . . A gazda most már csak egymagában dörmö- gött . . . bor sem kellett, mint a kinálatlan falatot száraz torokkal nyelte le a keserű labdacsot. Lelke fel volt szántva, sohasem érkezhetett alkalmasabban a jónak magva, hogy gyökeret verjen benne. A Síkos gazda házában ilyen volt a múltkori ünnep, ez volt története a múltkori szen- teltnek. Hát a mostani ünnep, hát a mostani szentelt ? * * * Más képet nyújt mostan már Síkos gazda háza.*Mintha az Isten próbára akarná tenni, mint egykor Jóbot: úgy küldé rá a szakadó esztendő alatt csapásait. Elhullott az igás jószága, sertés-vész vitte el magzó-koczáit. Rossz emberek csalták meg. Egyszóval úgy összecsomósodtak Síkos gazda háza fölött a fellegek, hogy minden pillanatban az istennyilától tarthatott. A még csak imént jó módú gazda valójában szegénynyé lett, hogy aratásig, még a kenyérnek valót sem tolhatja ki. Azt mondja a példaszó, hogy a baj sohasem jön egyedül. Mindig társak szegődnek hozzá . . . No jó Síkos gazda esete igazat ad a példaszónak. Még egészsége is cserben hagyta. Mikor a tél anyóka összeszedte sátorfáját, hogy a munkás tavasznak utat nyisson: betegség verte le Síkost, hogy moczczanni sem tudott ágyában. Erzsók asszony nem esett kétségbe. Dolgozott, mig bírta, két gyermekének megkereste a mindennapra való kenyeret. De nem bírta sokáig. 0 is leesett a lábáról. Az egykor boldog fészek a fájdalom, keserűség és szegénység lakása lett . . . A szomszédasszonyok hébe-hóba be-betértek, hogy egy kis »meleg«-et főzzenek a szegény családnak. De most, hogy jött a »szent, nagy hét,« a szegénység mellé a kétségbeesés is csatlakozni kezdett. Megható^ szivettépő kép tárul elénk olvasóm. Az egyik ágyon a munkás apa, feldúlt arcz- vonáskkal, beesett szemekkel. Mellette egy kedves kis leány ül, gyönge kezeivel simogatja édes apja elborult homlokát. A másik ágyban az anya szenved. Olykor-olykor bágyadt pillantást vet az emberre, mintha csak őt féltené. A kis fiú éppen most lép be, egy darab kenyeret hoz a komaasszonytól... — Tavaly ilyenkor, — szólott félénken a fiú. — édes anyám szentelteti sütött . . . Néma csend lett a szobában. Erzsók asszony a megpróbáltatások napjaiban talán most először ijedt meg önmaga gyengeségeitől. — És mennyi szalona volt még a kamarában, — szólott tovább a fiú, Az anya összerázkódott. Mintha azt akarta volna mondani fiának — Ne tovább! Ne beszélj igy. Ne szedd szét szivem szálait. Ne bántsd apádat. Ne húzd, ne fe- szisd a hurt, hiszen most is pattanófélben van . . . . . . E pillanatban kocsi áll meg a ház előtt Két előkelő úrnő száll le a kocsiból. Egy csomagot emelnek ki. Ezzel a csomaggal sietnek aztán Siko- sék házába. A két gyermek félénken húzódott szüleihez. Észrevették ezt a hölgyek és igy biztatták őket. — Ne féljetek gyermekeim. A mi Jézusunk egész életében a szegényeket segítette, vigasztalta. Mi is az ő nevében jöttünk, hogy letegyük nőegyletünk küldeményét . . . És letették a húsvéti tisztességet a szenvedő család asztalára. Más segítséget is nyújtottak, hogy mint a csöndes, de átdásthozó esőt érezzék a jótéteményt. '■-■■■ Jó Erzsók asszony alig birt szóhoz jutni. — Köszönöm, — rebegi — köszönöm, áldja meg az Isten ... de többet nem szólhatott. Síkos gazda felemelkedett. Megragadta az úrnők kezeit és megcsókolta. Szemében köny reszketett, ajka meg suttogta:
