Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-14 / 2. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ CSALÁDI-KÖR Az öreg Nótárius farsangi levelei — MegszivlelésQl fiataloknak és öregeknek egyaránt — Tisztelt Újságíró Ecsém Uram! Megköszönöm szépen tudósítását az irányban, bogy a vén ember levelét a fiatalok és öregek egyaránt kész szívvel fogadták, olvasták. AzénNáncsim azonban, mikor elolvasta, szörnyen haragudott és majd sírva fakadt, hogy most már minket az egész újság olvasó világ »vén b o 1 o n d o k«-nak fog titulálni! No hallott már ilyet Ecsémuram! Én csak a mondó vagyok, hogy adjon a Teremtő Ur Isten számtalan ilyen vénbolondokat a nagy társadalomnak, mert akkor nem fog kelteni az országnak annyi bolondok-házát építeni. Békesség leszen a földön! Ezen reménységben folytatom hát én jelen Írásomat a régi jó időkről. Mert ha hogyan a régi időkről beszél is az ember, úgy beszél, hogy a jelen nemzedék értsen belőle. Az én legénykoromban ugyanis, nem igen volt szokás a messze-messze határon túlra kacsintani feleségért. Ott nőttek fel a fiatal-párnak valók a faluban, hol apánk, anyánk életük kenyerét ették. Az ő figyelmes szemei virrasztottak felettünk. Az a leány, a ki falunkból a városba ment szolgálatra, az elveszett a falunak. A legények elfelejtették, még emlékét is eltemették. A leány éppen úgy nőtt fel a virágos, buza- kalászos mezőn, mint akár — a legény. Az ő kezei is megerősödtek a sarlótól, arezuk megbámult a nap hevétől. Jól emlékszem rá, hogy a szülők többnyire megjövendölték, hogy a Borczának, a Tininek, a Juliskának fejét ki fogja békötni? A gyermekek lelke már kereste és sokszor megtalálta a rokon lelket, természetet. Tudom, hogy Nánesi feleségem megvest haragudni fog, de már elárulom, hogy én őtet már a falusi iskolában öntudatlanul szerettem. Ha egy pohár vizet töltött, vagy elcsenhettem tőle egy kis virágszálat vagy képecskét, milyen boldog valék! Megsúgom Ecsémuramnak, hogy az imádságos könvvemben ma is őrzök ám egy hervadt virágot (elszáradt már az igaz ötven év alatt) meg egy képecskét. a mit feleségemtől kis leánykorában kaptam. De csak majd az aranylakadalomkor lepem meg vele. (No megadtam neki! Hiszen ezt az újság- lapot Nánesi is olvassa. De még hogy! Mindig veszekszik a kis bíróval, ha késni talál. Hát ha lehet, kérem ecsémuramat, ezeket a sorokat ne nyomtassa ki a mi újságunkba.) Hát ilyen érzelgősök vagy mint az urak mondják »ideálisták« voltunk mi legény-korunkban Ecsém uram. Persze ma nem veszik semmibe a fiatalok az ilyen virágokat vagy képecskéket, hanem inkább a telekkönyvet (erről már a suhanezok is beszélnek) meg az olyan képeket, melyekre a 100, 1000-esek vannak írva. Azért nincs osztég semmi se írva az uj házasok szivébe; azért üres, azért nem Ind gyökeret verni — a szeretet. No de én nem prédikálni akarok ám. Pedig az mai világban elkélne egy kis farsangi predika- czio, de hát ezt csak hagyom uramecsémre. Aztán észre -sem vettük, felnőttünk. A kis leányok még hamarább, mint mi. Tegnap még a pillangót kergette a Nánesi, bábut öltöztetett, egyszer csak előttem állott, mint egy szép májusi virágszál. Oh az a május, édes jó uramecsém, az a május! Be szép tündéries napja volt az a magyar legénynek. Milyen édesen gyötrő gonddal tűztük fel a májusi bokrétás hatalmas galyakat a kapukra, az ablakokat hogy raktuk meg virágokkal ? Aztán minden legénynek meg volt a maga háza és e házban virult — kedves virágszála. Nagy titokban ment a dolog, de a leány tudta jól, kinek kezei működtek ott. Hiába tagadta', nem hitte neki senki . . . Az én Náncsim is bevallotta, mikor már jegyesek lettünk, hogy tudott mindent. Nem aludt a lelkem, egy pillanatra sem. Meg tudta az órát, a perczet, a mikor olt »működtem«! Azt mondottam az elébb, hogy mikor már jegyben jártam. De mig oda jutottunk, mennyi próbatétet kellett kiállani. Akár egy iskolás gvereknek! Mert az én falumban nem könnyen ment ám az a jegyváltás. Azt a leányt is elvesztette a falu, a ki egyszer már jegyben járt valamelyik legénynyel — és aztán a jegvesség felbomlott. Azt tartottuk, hogy az egyszer eljegyze t leány mást nem szerethet igazán. A hűségében is kételkedtünk. Nagyon meggondolták tehát a szülők ezt a lépést. Akár magát a házasságot. Mikor Náncsimhoz kezdettem járogatni, sokszor találtam őt édes anyjával a feiiérnémük közt foglalatoskodni. A Nánesi mamája meg — megmutogatta nekem a szép varrottakat. — Ezt a múlt esztendőben szőttük, Nánesi sokat dolgozott rajta. Ezt ő maga varta. — Enyje édes! hát miért mondja mindezt. A férfiak nem törődnek az ilyennel. — Hja, igy kell a jó, ügyes leánynak gyűjtögetni, sürögni, forogni. Mert a leánynak ideje hamar el jő. Én nagy pislantásokat vetettem Náncsimra; ő meg fülig pirult. Sóhajtásomat meg az édes hallotta! így ment ez sokáig. Ha olykor-olykor neheztelve kérdeztem, hogy meddig voltak a fonóban, Nánesi haragos pírba borult. — Ugyan mit kérdi, szólott mint egy haragos gerlicze. Hát hiszen úgy, sincs magának gondja reánk. Ilyenkor olyanokat sóhajtottam, hogy lehetetlenség volt észre nem venni a Náncsinak. Hej, észre is vette, tudta is. De hát még, mindig tartott a próba idő. Mikor az én Náncsim vasárnapi öreg misére felöltözködött, akkor volt csak enni való. Nem ő volt büszke, én voltam reá nagyon büszke. Pedig azokat a ruhákat majd nem mind az ő kezei varrták. Igyr volt szokásban a mi falunkban. Ha olykor a városból vendéglátogatóba jöttek a városba kiment falusi leányok: majd elröpültek a puezban. A mi falunkban senki sem csudálta. Sajnálták őket, hogy úgy járnak. Már ez igy volt. Végre is nem tudtam tovább tűrni. Körülvettem a Nánesi édes anyját, osztég kerülgetve —mint a macska a forró kását úgy czélozgattam. No iszen, ez az asszony vissza czélzott ám amúgy magyar miskásan. Ugv szálakra szedegette a lelkiismeretemet, akár eg}' vizsgáló biró. — Hogy hát a ki az ő leányát el akarja venni, annak igy m eg úgy! Így meg. úgy is volt aztán! Boldog jegyes lettem, és csak ekkor láttam, mennyire összenőtt a mi lelkünk az én drága Náncsimmal. Most tapasztaltam csak igazán, menynyire nekem nevelték ezt a leányt, a kinek első szivdobbanása, első tiszta sóhajtása, első érettebb gondolkozása, első szerelme enyém vala. Ilyen volt a mi jegyben járásunk, azért engedi meg a jó Isten, hogy az aranylakadalom elé nézhetünk. Hát mondja meg uramecsém, ma is igy vagyon ez? Majd kitudódik, hogy bizony másképpen, vagyon. Nótárius.