Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-19 / 12. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 91 tendeje leszen. Először bérbe vette a malmot, aztán megsegítette a jó Isten . . . tulajdonosává lett. * * * Zúg a malom! Kardos Péter uram éppen ott ül elgondolkozva egy kimustrált malomköven, mintha bizony ugyancsak szántogatná valami a szivét. Úgy is volt! — Hogy el is járt az idő — sóhajtotta, — észre sem veszi az ember, hogy megnőttek a gyerekek. A leányt kérik! Pedig ez nem valami nagy baj! Sokkal nagyobb, ha nem kérik. De Kardos uram nagy bajnak tartotta. Mi leszen most . . . Hiszen már csak ideje, mikor fel kell tárni a nagy titkot! Micsoda nagy titkot? — Ezek a gyermekek még ma sem tudják, hogy mostohák! — A leáii}' a boldogult anyjáé, a fiú az enyém . . . Mind a kettő édes mindnyájunké. — Pedig a tiu is szárnyra kél. Szegény ember gyermeke, hát olyan lett, mint az apja. Szegény molnár ember. De becsületes jó munkás. Ott dolgozott a felső vizen. Megkeresi a mindennapit, hát hadd repüljön a maga szárnyán! — Vájjon, ba mindent megtudnak, hogy mostohák, hogy ... és ezt a titkot sohasem fedeztem fel — szeretni fogják-e egymást ezután? így beszélt önlelkéhez Kardos _ uram, mikor Juliska leánya a malomba érkezett. Édes apja-urá- nak hozta az ebédet. Úgy kipirult a lelkem. Sietett, mert nem akarta, hogy elhüljön a jó leves. — Ma én főztem, édes apám. Aztán bocsásson meg édes apám, ha éppen nem úgy van, mint máskor, tetszik tudni, estére tartogatjuk magunkat. Kardos jóízűen evett. A leány meg csak biztatta. — Tessék még szeretni édes apám, hiszen sokat dolgozott ma. — Gondolod, kérdezte Kardos. Aztán hosszasan reá meresztő szemeit a leányra, ki észre vette, hogy édes apjának szeme kömbe borult. — Édes apám, szólott, mint egy félénk ger- licze a leány, hátha megbánta, hogy asszonynyá leszek . . . E pillanatba lépett a malomba a fm is — István. Az is megütődött édes apja könyein. — Ugyan édes apám, szólott István férfiasán, csak nem sír, mikor örülnie kellene. Hát hiszen a leánynak az a sorsa, hogy asszony legyen. Néhány perez múlva az anyjuk is megérkezett; együtt valának tehát . . . Az apa felállott. Bereteszelte a malom ajtaját. Aztán csendesen visszatért helyére. Megtörölte szemeit, aztán igy beszélt: — Édes gyermekeim! Ti elhagyjátok tehát a szülei házat. Uj tűzhelyet, uj fészket raktok. Nem tudnék nyugodtan tovább élni, sem meghalni, ha el nem árulnék nektek egy nagy titkot. Néma csend uralgott a malomban, csak a kerék zakatolt . . . — Ti édes gyermekeim, mostohák vagytok. , . A fm felugrott e pillanatban. Odarohant édes apjához. — Apám — kiáltotta — az Isten szerelmére kérem, ne mondja meg ki a mostoha! Mi ezután is úgy akarunk élni, mint édes testvérek. Mert nekünk édes mostohánk volt. Ugy-e édes testvérem? . . A malom zúgott ... a kerek tovább zakatolt és a testvérek egymás nyakába borultak és örömükben sírtak. Lám csak, hogy a mostoha is lehet —■ édes anya. * Mester. CSALADI-KÖR. Télen csak eljáratom! Azért irtani czimül ezeket a szavakat, mert nagyon sokszor volt módomban hallani a gazdáktól: — Télen már csak eljáratom, már tudniillik a fmt, a gyermeket az iskolába, de mikor eljön a munka ideje, bizony nem én, mert elkél a gyerek a ház körül. Éppen arról gondolkoztam, hogy és miképpen feleljek meg az ilyen szülők kifogásaira, mikor kezembe kerül eg}' igen kedves könyv, melyből ezt a kis, csattanós történetet olvasom. Hallgassátok meg türelemmel, nem veszitek kárát. A földes ur, a lei népét atyaként szerette, egy szép napon éppen a falun keresztül haladt. Bus Péter gazdának a kapuja kinyitva lévén, a földes ur bizony betekintett. És észrevette, hogy Péter gazdának a fia egy másik fiúval ott hentereg a kazal aljában, Péter gazda meg az izzadásig dolgozik. — Péter gazda — szólott barátságosan a földes ur, talán bizony ma nem is volt tanítás az iskolában, hogy a fiuk itt hevernek? —■ Volt biz az, felelt Péter gazda, de hát . . . Es itt következett az a rendes mondás, hogy hát: — Télen csak eljáratom . . . A földes ur nem szólott most, hanem a mint a kertben toVább mentek Péter gazdával, veszi észre a mélíóságos ur, hogy hát egy föld, egy elhagyatott föld tele van burjánnal és tövissel. — Enyje Péter gazda :— szólott a méltóságos ur mosolyogva, hát kend burjánt, meg tüskét vetett itt, ebbe a földbe. Péter gazda izzadni kezdett, aztán megpederte bajszát és mosolyogva felele : — Bizony hogy nem vetettem én, hanem hogy- hát — úgy hagytam az idén. — Hát mégis ki vetette bele azt a sok gazt ? — Mintha nem tudná a méltóságos ur, szólott Péter gazda; nyilván azt hitte, hogy tréfálkozik a földes ur. Nem kell azt vetni, magától is nő az, csak ne szántsa jól föl és ne vesse be jó maggal az ember. Most csendesség állott be. De a méltóságos ur szakitatta aztán meg a csendet, beszélvén imigyen : — Lássa Péter gazda. Akkurát ilyen a kend fiainak a szive is, mint ez a föld la. Ha nem küldi kend rendesen, télen nyáron az iskolába, hogy ott szivébe jó magot vessenek, (noha itt kend nem is vet bele rossz magot) el fogja lepni azt a tüske és burján. Mert Péter gazda, tudja meg, hogy a rosz- szat nem kéll ara vetni. Terem az magától is, mihelyt akár a földön, akár a szívben, abban hagyják a munkát. Péter gazda megtörölte izzó homlokát, aztán megcsókolta a földes ur kezét. Nem szólott semmit, mert nem tudott szólam. Hanem az a fiú aztán, rendesen iskolába járt ám, Péter gazda aggastyán volt már. De elérte azt az örömöt, hogy fia a falunak igen szeretett, hűséges furájává lett. ' No szülők, itt ugyan Péterről van szó. de bizony hogy — a Pál ok is tanulhatnak belőle. Jó mondások Árnyékéért becsülik a vén fát. Jó szomszéd a rosszból is jót csinál.
