Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-05 / 6. szám
44 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Legalább ne volna tél, de most' tél viz idején ugyan bova forduljon az ember ! * *-* A kis Jancsi torokgyíkot, vagy tudja az Isten miféle szegényember betegséget szerzett magának ott a hűvös éjszakában. Ott fekszik most a komáéknál, az ágyon. Fájdalmasan hörög, szemei be vannak esve. Kormos uram kétségbe esve nézi a halállal vivődő gyermekét, majd így kiált fel: — Mindenem elveszett, csak ez a kis fiam volt még s most ezt is elakarja venni tőlem az Isten ! Oh inkább engem végy el Uram Istenem, mint azt az ártatlan kis gyermeket! — Ne beszéljen kelmed igy ! — monda felesége — nem szabad az Isten rendelése ellen zúgolódni ! — Eredj szemem elől. Miért sújt az Isten? Ha ezt a kis gyermeket elveszi tőlem, nem kellesz te sem többé, de még az Isten sem! így kiáltott bőszülten Kormos. Felesége nem tudta, mire vélni, hogy változhatott meg ily hamar férje és sírva kérte: Péter! Péter! Xe bántsa kelmed az Istent! Bezzeg akkor nem zúgolódott kelmed, mikor nyakig úszott a boldogságban. Éppen ekkor lépett be az orvos. Megnézte a kis beteget és orvosságot rendelt számára. — Siessen gazduram! — mondá az orvos, — ha még idejében beadják az orvosságot a gyermeknek, talán még megmenekül! Kormos Péternek se kellett több. Hamarosan nyakába kanvaritá szűrét, kezébe kapta furkős botját és sietve elindult. A legközelebbi patika Füreden van. A Balaton be volt fagyva. Nem is volt tehát olyan messze, különösen Kormos Péternek, kit ugyancsak kergetett a veszedelem. Nem is került sok időbe, Kormos uram már útban volt hazafelé. Sietségében észre sem vette az égbolton tornyosuló fellegeket. Csak akkor tekintett körül, mikor egyszerre minden elsötétült. — Igv már nem jó lesz — gondoló magában Kormos Péter és teljesen megfeszítette erejét. Hanem hiába sietett! A haragos zivatar utolérte. x Vadul sivitott a szél és sitrön hányta szemébe a havat. Szegény Kormos Péter nemsokkal látott tovább az orránál. Alig tud már lábölni a magas hóban, minden lépésnél derékig süpped bele. Egyre sürgeti magát, de hiába! Alig tudja már lábait vonszolni! — Lehetetlen, hogy még hosszú ut legyen hátra hisz fél ekkora sem volt jövet — mondá Kormos.’ Alig, hogy e szavak elhangzottak, kiért Kormos a partra. Széjel nézett s rögtön észre vette, hogy eltévedt. Hamarosan visszafordult! * * * Kormosné, meg a komáék várják a késlekedő Kormost. Kormosné minden kutyaugatásra kifutott, de hiába. Este lett, meg is virradt és Kormos még sem érkezett meg! Reggelre oly magas hó esett, hogy még a házajtót is csak nagvnehezen lehetett kinyitni. Még szánnal se lehetett menni egyik faluból a másikba! Kormosné még reméleni sem merte, hogy az ura most haza érkezzen. Mivel a gyermek baja is jobbra fordult, Kormosné asszonyom azzal biztatá és nyugtatá meg magát, hogy majd haza kerül az ő férje ha lelohad a hó. Elmúlt egy hét, elmúlt kettő, leolvadt a hó és Kormos uram még sem került elő. Kitavaszodott és Kormos mégsem érkezett meg. Szegény Kormosnét özvegynek tartotta már mindenki, pedig még gyászt sem viselt! * * De hát hova is került szegény Kormos Péter ? Hol is hagytuk el ? Ott, a hol visszafordult. Nem sokára elakadt a hóban és megfagyott. * * * Aratás előtt egy délután aztán megtalálták a halászok a szűrét. Mikor a Kormosnénak megmutatták az ura szűrét, hangosan felkiáltott: — Szerencsétlen embert meghalgatta az Isten! A kis fm életben maradt! Kormos Pétert elszólitotta a — halál. Megbüntetett babona. Betakarította gabonáját a tanyai földes gazda. Minthogy azonban pár szűk évben és fiának a katonáskodás alóli kiváltásáért tetemes adósságot csinált: tudván, hogy gabonáját, a hitelezők sürgetése folytán rövid idő alatt el kell adnia, nem a verembe, hanem szép, tágas padlására tette azt. Történt, hogy egy tyúkja fölrepült a nádas háztetőre és ott, mint ez néha történni szokott, a kakaséhoz hasonló knkorikolást hallatott. Amint ezt felesége észrevette, megrémülve futott be férjéhez s mondá: — Jézus Mária! nagy szerencsétlenség fog érni bennünket, a kendermagos tyuk kukorékol a háztetőn! (A természetnek ezen játékát sokan úgy magyarázzák, hogy a rossz szellemek megbabonázták őket.) Erre a gazda a szerencsétlenséget elhárítandó, fogja puskáját s mondá : — Majd megtanítom én azt a tyúkot. Kimegy, czélbaveszi s ledurantja a háztetőről. Az asszony a tyúkot elássa, (mert hát abból a babona szerint, még enni sem szabad,) azután egész nyugodtsággal, hogy már most nincs okuk félni a szerencsétlenségtől, bemegy a házba és dolga után lát. Azonban rövid idő múlva künn ismét lármát hall, — kifut, — s látja, hogy a ház lángba van borulva. Az égő puskafojtástól meggyűlt a nádtető s hirtelen, borzasztó ropogással harapódzva odább a tűz, a padláson levő sok gabonával együtt mindenük odaégett! A gazda, hogy legalább annyi életet megmentsen a mennyivel kitelelhet, fölrohant a padlásra ; hanem a láng szemébe csapódott s igy mindkét szemvilágától megfosztotta. A boldogtalan asszony később, midőn tanyá- jok romjai előtt s megvakult férje mellett keservesen siránkozék, még akkor is istentelen babonájával töprenkedve, hangosan kiáltá: — Nem megmondtam-e, hogy nagy szerencsétlenség ér bennünket, mert a tyuk kukorikolt! ? Mintha bizony nem éppen babonaságuk volt volna oka e nagy szerencsétlenségnek!
