Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-29 / 44. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

317

TÁEGZA.

Itt élned, halnod kell!

Eljöttem az utolsó búcsúszóra !

Sok szép községet láttam én széles Magyarországon, de be kell vallanom, hogy ezek között legmaradandóbb emléket hagyott szivemben Virágfalva. Megvallom, hogy azért is, mert magyaros a neve, magyar a ki lakja, nem irtotta még ki az Isten haragja. De hogy miért emlékezem én oly gyakran Virágfalvára, jó magyar népem tanulságára, hadd mondjam el hát.

Szép alkonyat volt. A na]) éppen lenyugodni készült, elhaló sugarai búcsúztak Virágfalva határától. A falu őszbeborult papjával, kit hívei édes atyaként szerettek, egy óriási nagy hárs alatt ültem. Beszélgettünk, álmodoztunk a régi jó időkről, keseregtünk a mostani idők bajain! Egyszer csak látom, hogy az öreg elkomorodik s jóságos két szemében könyek ragyognak.

— Valami szomorúság fogta el bátyám szivét, szólok én kissé elérzékenyiilve.

— Bizony öcsém -— válaszol a jó öreg — igazságod van! Ezt a szegény népet siratom. Valami ágens ember járt itt a tavaszon, azt állítja, hogy Amerikából jött. Maga köré gyűjtött néhány gazdát s beszélt nekik az uj világról olyan czifra dolgokat, hogy ez a szegény nép tökéletesen fel van azóta háborodva. Azt mondotta, hogy itt nyomorúság az élet, terméketlen a föld, nagy az adó. sanyargatják a szegény népet, mig ott mindenki ur és szabad, mindenki gazdag lehet, csak akarnia kell. Ott nincs szegénység, csak vigalom és boldogság.

— Envje, be rossz lelkű ember lehet az, ki a magyar népet igy felülteti, mondám bosszankodva.

— És lásd — folytatja az öreg, — hogy kileste a fekete lelkű ember az alkalmatos időt. Igaz, hogy Virágfalva csak évekkel ezelőtt is boldogabb volt. Most a terméketlen idők, elemi csapások nagyon reánehezedtek a népre. El vannak kissé keseredve. De hát édes jó Istenem, jönni fog, jönni kell jobb időnek is, mikor tele lesz a gazda csűrje, megelégedett lesz Virágfalva lakossága. Csak türelem, csak Istenben való erős bizalom, munkásság — és még az én ősz fejem is megérné a nép örömét.

— Ha ezt megmondja bátyám a népnek, nem hiszem, hogy szavát szegné.

— Oh fiam és midőn beszélni kezdett, hullottak a jó öreg könyei — nem ismered te a népet. A nép ingatag és nem akarja megismerni, ki az ő igaz barátja! Az ágens — mert valószínűleg annak kell lenni — bizonyosan pénzt ígért. En nem adhatok mást, mint szivemet, jó tanácsomat, könyeimet, vigasztaló szavaimat. A népnek pedig ez ma már nem kell. Azt hiszi szegény, hogy a pénz boldogít!

S amint szavait végzé a szegény öreg, a távolból felénk közeledett egy fiatal földmives ember. Magas, sugár alkata, egyenes, nyílt arcza elárulá, hogy fajunkból, e megfogyott, de meg nem tört magyar fajból való.

— Dicsértessék a Jézus Krisztus — mondá folyékony szép kiejtéssel, mikor már előttünk állott.

Mindörökké — válaszoltunk — mi jót hozott — nekem János gazda, kérdé gyöngéden az öreg pap.

— Hát édes jó tisztelendő uram-atvám, én eljöttem az utolsó búcsúszóra. Áldja meg a Teremtő Úristen tisztelendő atyámuramat még haló porában is.

— És csakugyan mégy te János, itt hagyod ezt a szép Magyarországot?

— Fájó szívvel bár tiszelendő atyám, de hát mikor a madár nem lel magának eledelt egy tájékon, elszáll a másikra.

— De te nem vagy madár édes fiam. S e szónál felemelkedett a pap. Mint egy jós, úgy állott János gazda előtt. Arcza a meggyőződés pírjában égett, szemei a honfiúi fájdalomnak könveiben fü- rödtek. Te nem vagy madár, te ember vagy fiam, még pedig magyar ember. A magyar embernek pedig adott az Isten egy olyan szép hazát, hol mindenki boldog lehet, a ki csak akar. Hej János gazda, János gazda, vétkezel, midőn mondod, hogy nem lelsz itt, ez apáink vérével áztatott földön eledelt! Igaz, hogy ekéitek pár esztendeje hiába hasogatják a földeinket; igaz, hogy csapás csapás után jött, de emlékszel e a szépen ringó kalászokra, a dúsan megrakott csűrökre? Es nem volt-e silány évek daczára is kenyeretek?

— Nem mondom, tisztelendő atyám, — siité le szemeit János gazda — de ez az élet már nagyon küzdelmes itt.

— Fiam, ott még küzdelmesebb, sőt keserűbb lesz. Ne higyj az ámitónak, nem oly könnyű ott az élet, mint itt, azt én mondom neked. Itt legalább olyanok közt vagy, kik egy Istent vallunk, egy hazát szeretünk, egy nyelvet beszélünk; ott nagyon sok nem ismeri az Istent, nem érzi a honfiasság szülte testvériességet ; ott még szólni se szólhatsz, mint szeretnél, mert a hány ember, annyi nyelven beszélnek. Emlékezzél meg szavaimra János, mikor lábaidat reátetted az uj földre, mikor megszólítod az első embert s az idegen a faképnél hagy; mikor csábitód elhagy s te tehetetlen vagy önmagaddal, kétségbeesve keresed a helyet, hol nőd s gyermeked számára éjji szállást kaphatsz.

János gazda nagyon komoly lett e szavakra, de türtőztette magát s mutatta testének izmával, elhatározásának erejével, hogy ő mindezekkel da- czolni fog. Az öreg pap folytatá:

— És aztán fiam még egyet. Egy nagy betegség is meglátogat majd. Nem testedet, de "lelkedet fogja kínozni. Tudod mi a neve a betegségnek? A honvágy. Te nem ismered most ezt, de meg fogod ismerni. Jaj a hontalannak édes fiam, jaj a szívnek, melyet a . honvágy gyötör. Vissza visszanézesz te még e hon felé, eszedbe fog még jutni anyád sirhalma és az a kicsiny, de boldog házikó, melyben ringattak, felneveltek és te is családot alkottál. Én azt mondom tehát, ne menj. at}rai szivem egész szere- tetével, aggodalmával kérlek: maradj! Szivet is cserélnie kell annak, ki hazát cserél.

— Megyek, mennem kell már tisztelendő atyám, zokogta János gazda.

— Menj tehát, légy hited szerint bolgogabb, mint e hon határain belül valál, áldjon meg téged és gyermekeidet az Atya, Ein és Szentlélek Isten.

Az öreg pap reszketve áldá meg a bucsuzót, ki térdelve fogadta az ősznek áldását.

Mi pedig magunkra maradtunk. Sok ideig szótlanul ültünk, mig végre én zavartam meg a csendet.

— Mennyi pénze lehet Jánosnak ? — kérdénx szomornan.

Az ágens maga köré gyűjtött néhány, gazdát.