Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 251 tArcza. A dengelegi molnárné. — A »Magyar Földművelő« eredeti elbeszélése. — Irta : Bakcsy K. Sándor. Három határban is hire volt a dengelegi szép mohiaménak. Már csak azért is hozzá viszik a legények a búzát, bogy belenézhessenek abba a ragyogó szempárba. Még Gyuri bácsi is kipödörte deres bajuszát, ha arra felé volt az útja s lovai közzé cserditve, nagyot csettenlett nyelvével. De ez a csettentés bizonyosan nem a lovaknak szólt. Szép is volt ám a dengelegi molnárné, kivált mikor felvette babos ujjasát, fel a gömbölyű válla hegyéig s oda állott a zörgó' pitli mellé. De ó'rizte is ám az ura, mint a szeme világát. Nem lett volna tanácsos a ház körül settenkedni senki emberfiának. Tartottak is Varga Balázstól, mert a legény erős fából volt faragva. Egy köböl búzát minden teketória nélkül emelt a pitlihez, pedig azt nem minden legény tudta utána csinálni. Hát még mikor a molnárnét szorította magához. Szinte elveszett a kis játék-asszony azok közt az ölelő hatalmas karok közt. Felkapta, mint egy pillét, felemelte, kinyújtotta a magasba, oda mosolygott fel hozzá, reá; azután az ölébe vette, hin- táztatni kezdte, mint a gyermeket. Persze — szeretetből! Pedig milyen kaczér egy leány volt ez a szép molnárné. Egész udvara volt körülötte a falusi legényeknek. Mennyi fáradságába került Varga Balázsnak, mig keblére tűzhette ezt a gyöngyvirágot. Csak Gyurival is hogy meggyűlt a baja! Ott volt még most is az a sebhely a homlokán . . . Eb 1 de jobb ezt nem is említeni. Az asszony most már az övé, egyedül az övé. őt szereti csak. Nem is tudna mást ily forrón ölelni, tüzesen csókolni . . . * * A fényes májusi nap utolsó sugarait küldi a a vidékre; még egyszer sorra csókolja a fákat, virágokat, madárkákat, azután alábukik a látóhatárról s hosszú biborszin mutatja utjának folytatását. Az esti szellő fölkerekedik ott, valahol a délibábos rónán, körül lengedezi a dengelegi malmot; elhozza a falu harangocskájának vékony elhaló akkordjait s tovább viszi azt, ki a végtelen rónára. A malom környéke csendes, a munka szünetel. A szép molnárné ott ül a kicsi széken, a küszöb mellett s a kis Bizivel játszik. A daróczi ut felől lódobogás liallik. Vastag porfelhő mutatja a lovas jöttét. A szép molnárné kíváncsian néz a daróczi útra, de amint kiválik a porból a lovas alakja, megremeg egész testében s befut a konyhába. A lovas egyenesen a malomnak tart, oda köti lovát az egyik fához s belép a malomba. — Jó estét, szép molnárné! A molnárné hátra sem fordul, megismeri a hangjáról, ő az Balog Gyuri. Remegve fogadja köszönését. — Itthon van az urad szép molnárné ? Az asszonykának az ajkán fagy a szó, egy hangot sem bir kiadni ijedtében. — Ejha, de rátartós lett valaki! — Miköze hozzá, ha rátartós is lettem, — ered meg a nyelve — az is vagyok igen, rátartós, mert a magam portáján vagyok. De maga mit keress itt ? — Csak egy jó szóra tértem be. — Akkor ugyan elmehet, mert az uram nincs itthon. — Hátha az urad nincs itthon, itthon vagy le talán csak veled is lehet egy-két jó szót váltani? — Velem ugyan nincs mit beszéljen! — Ej, ej Piroska . . . — En nem vagyok magának Piroska, érti, én Varga Ralázsné vagyok, a dengelegi molnár felesége. — Jól van liát jól, Balázsné asszony. De máskép beszéltél te egykor velem. — Az régen volt! — A mán igaz! De azért még sem kellene igy fogadnod, hisz nem vétettem én ellened semmit. — Mondja meg na hamar, mit akar s aztán siessen innen, mert mindjárt itthon van az uram! Balog Gyuri elsápadt. Tudta, hogy itt nincs mit keresnie, de még sem gondolta, hogy a szép molnárné, az ő hajdani Piroskája igy fogadja. Durczásan szorongatta kalapját kezében, elakart távozni, de hova menjen ? . . . Piroska! Balázsné asszon}', könyörülj rajtam. Három napja üldöznek tanyáról-tanyára, három napja nem hajthattam a fejem nyugalomra, nem nedvesítettem meg a számat egy .korty vízzel, tegnap nyeltem le az utolsó falatom. Ebes vagyok, szomjas, mint a pihés csibe, fáradt, mint a meghajtott fenevad. Ne hadd, hogy elveszszek, adj valamit ennem, csillapisd le szomjamat s enged, hogy megpihenhessek, aztán elmegyek, aztán soha hírem sem hallod! Piroska szive megindult a betyár szavaira. Szinte leritt róla az éhség, a fáradtság. Az egykori deli, karcsú legény lesoványodott, szegény legénynyé, futó betyárrá lett, csak a szeme villogása, az maradt a régi. Megsajnálta a menekülő betyárt, leültette oda az asztal mellé, párolgó vacsorát hozott neki, egy itcze bort tett ebbe. A jó vacsora lecsillapította a betyár éhségét, a tüzes bor újból felvillanyozta ereiben a vért s beszélgetni kezdtek a múltról, a jelenről. A ki elmenne most a dengelegi malom előtt s meglátná az onnan kijövő halványvilág csillaná- sait, azt hinné, hogy a molnár vacsorái feleségével és még betérne jó éjszakát kívánni nekik. De hát ki hagyná el ilyenkor, a hét utolsó estéjén a házi tűzhelyt ? . . . * x* Ha a szép molnárné nem mélyedt volna ugv belé a beszédbe, láthatta volna azt az izzó szempárt, mely az ablak előtt már régóta figyel. Varga Balázs állott ott! Mikor kikapta a pénzt az uradalomtól, egyenesen a szövetkezet boltjába ment, vett egy czifra viganőt az ő gyöngyvirágjának. Még a korcsmánál sem állott meg, mint máskor régebben, úgy sietett haza, hogy a karjai közé szoríthassa azt a helyre asszonyt. De mintha siettette volna is valami. Künn a falu végén feltűnt a dengelegi malom karcsú, fehér tornya. A molnár meggyorsította lépteit. A halvány fény ugv hívogatta, csalogatta. De a mint közelgett a malomhoz, ugv szorongatta szivét egy belső, kimondhatatlan érzés. Maga sem tudta megmagyarázni okát. Egyszerre lónverités hallik feléje. Pár pillanat múlva a háznál van, megdöbben a fához kötött lovon, gyors léptekkel tart az ajtónak, de — meggondolja a dolgot. Nem lép be, hanem megkerüli a malmot, az ablaknak tart, honnan a világosság jön ki. Bepillant a befüggönyözetlen ablakon. Fejéhez kap. Mintha minden csepp vére oda tódult volna e perczben. Mintha a levegő szorította volna össze torkát. Vérben forgó szemeivel még egyszer benéz rémesen, hosszasan, aztán ott hagyja az ablakot. Ingadozva megy a félszerbe, keresgél valamit a nagy ládában. Hegyes, éles kés volt. Megtapogatja pengéjét, ledobja ujjasát, feltüri két izmos karján az inget s szilárd léptékkel tart a malom felé.
