Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-23 / 17. szám

132 MAGYAR FÖLDMIVELO tAecza. A királyfi komája. A »Magyar Földmivelö« eredeti elbeszélés, írta : ERDŐS KÁROLY. A Tis/aháton van egy község : Stíriaiu a neve. Yalóbán megilleti e név, mert ha 'egy kis eső esik, olyan sár van, hogy szekérrel nem is, de még gyalog is csak nagyon bajosan lehet járni, kelni. A sárfalusiak józan, munkás emberek, egytől egyig mind magyarok, de vallási tekintetben két részre oszlanak, a falu keleti felében római kat- holikusok, vagy mint mondani szokták »pápisták,« a nyugoti felében pedig reformátusok laknak. Ez a két felekezet, a legnagyobb egyetértésben él egy­mással s válvetve munkálkodnak a közjó érde­kében. A falu legelső gazdája Szántó Bálint. Szép tornáczos, zsindelyes háza van a főutczában s vagy 200 hold termőföldje az örösi dűlőben, még pedig a javából. Pénz is van bőven, Igaz ugyan, hogy jókora vagyont hagyott rá az apjaura s a felesége sem jött üres kézzel a házhoz, de meg kell adni, a mi igaz, a vagyon oroszlánrészét jó maga szerezte szorgalmával s kitartó munkájával. Jut is a gazdag­ságból a szegényeknek. Ahány kéregető csak meg­fordult a portán, egy sem távozik el üres kézzel, üres hassal. A sárfalusiakuak ősi szokásuk, hogy esténkit összegyűlnek egy-egy gazdánál és ott meghányják, vetik a világ sorját s bajait s kifundálják, hogy hát, hogyis volna jobb. Most Szántóéknál vannak s olt politizálnak. Szántó uram olvassa az ujságlapot a többiek pedig hallgatják. Néha aztán megállapodnak s kitálalják szivük keserveit. Különösen Szájas Peti viszi ilyenkor a főszere­pet. most is ő beszél: — Már én csak a mondó vagyok, hogy a sze­gény ember igavonó barom s az urak azt csinálják velünk, a mi nekik tetszik. Most is la ide küldték a nyakunkra az adóvégrehajtót s elakarják vinni az egész pereputyomat. Már mi csak hiába fizetjük az adót, zsebre rakják azt a nagy urak! — Igaz! így van! — kiáltják többen. — Bizony nem úgy van a! — szól közbe Okos Márton gazda. — Nem "teszik ám zsebre az urak azt az adópénzt, hanem édes mindnyájan élvezők annak gyümölcsét. Azt gondolod tán Peti, hogy az a sok hivatalnok: miniszter, képviselő, főispán, szol­galma), járásbiró, törvényszékibiró. polgármester, orvos, jegyző, tanító, bíró ingyen dolgozik ? Nem oda Buda! Még a Krisztus koporjsóját sem őrizték ingyen! — Hát én nem mondtam; hogy ezek ingyen dolgoznak! — válaszolt Szájas Peti. — Csak azt mondta kelmed, hogy az adót hiába fizetjük. Nos hát akkor a hivatalnokokat mi­ből fizetnék. — Hát fizesse az állam! — válaszolt Szájas Peti — Úgyis van pénze elég! Igen?! Hát akkor rendjén van a dolog, mert hát mink vagyunk az állam. — Már aztán, hogy lennénk mi államok ?! — Hát nem azt mondom, hogy minden ember állam, hanem, hogy mi vagyunk a magyar állam tagjai, polgárai s együttesen mindnyájan képezzük az államot. — Most már értem! E pillanatban kopogás hallatszott, majd meg- nyilt az ajtó, egy elég tisztességesen öltözött fiatal ember lépett a szobába s igy szólt: — Jó estét uraim! Szegény vándorlegény va­gyok. nevem Kulcsár Andor, mesterségre nézve la­katos legény volnék. Kérném szépen gazduramat, adjon szólást ez éjszakára, az Isten is megfizet érte. — Jó szívvel! Foglaljon helyet nálunk! Becsü­letes. munkás embernek mindég nyitva áll a por­tám! — válaszolt Szántó gazda. — Te anyjuk! Hozzál ennek a fiatal urnák egy kis ennivalót, meg aztán egy kis szőlőlevet a pinczéből tudom nem veti meg! Bezzeg az asszony sem késlekedett. Hamaro­san feltálalt egy rakás tejfölös töltöttkáposztát, meg egy nagy kancsó bort, a saját termésükből. A vendég csakhamar bepakolta az ízletes est­ebédet, aztán ő is elkezdett politizálni. Mikor aztán látta, hogy a sárfalusiak nagyon hiszékeny emberek, lelökte magáról a felső ruhát s az alatt egy fényes huszártiszti egyenruha volt. A sárfalusiak nem tudták ezt mire venni s különösen Veres Ferencznek szállt a csizmaszárába a bátorsága, csepp híja, hogy kővé nem meredt. De az idegen megnyugtatta őket, mondván : — Ne féljenek atyafiak! En Rudolf vagyok, a királyfi. En szivemből szeretem a magyar népet, de holmi bitangok beárultak atyámnál és ő ezért elűzött. Azt hazudozták, hogy meghalltam, pedig dehogy! Elűztek! így bujdosok faluról falura. Csak lesem az alkalmat, hogy a körmükre koppintsak a kaján lelkű rágalmazóknak. Bezzeg nagyot néztek erre az atyafiak. Azt sem tudták, hogy mitévők legyenek. — Uraim! — folytató tovább az idegen. — Szépen kérem önöket, ne szóljanak senkinek, hogy itt vagyok, mert különben menten eltesznek láb alól. Lenne még egy kérésem ! Segítsenek néhány krajczárral. Már közel van az idő, hogy leleplez­zem magamat, de mindaddig inig elegendő pénzem nincs, semmit sem tehetek. Azért ismételten kérem Önöket, gyűjtsenek számomra egy kis pénzt. Ha el­érem czélomat, mind grófokká teszem kelmétekét. Nem volt pénz náluk, de mindnyájan megígér­ték, hogy holnap hoznak, s másnap csakugyan ta­karos kis summa gyűlt össze, nem sok híjjá volt egy százasnak. Eltelt két, három hét és az idegen még min­dig ott volt Sárfaluban. Minek is távozott volna, hi­szen olyan jó dolga volt. A hiszékeny sárfalusiak rakás számra hordták neki a pénzt s Szántó Bálint házában grófiasan élt. De azért ő csak egyre azt hajtotta, hogy: — Pénzt! Pénzt! A nélkül czéltalanuí fára­dozom. Szántó Bálint uram egymás után adta el föl­deit, jószágait, csakhogy pénzt adhasson a »király- finak.« Időközben Szántó uramnak egy kis fia szüle­tett. Itt volt a legjobb alkalom. Meghívták a királyfit komának, de ez csak azon feltétel alatt fogadta el a komaságot. ha cl nem árulják a plébánosnak, hogy ő a királyfi. Meg volt a keresztelő. Szántó Bálint uram meg itta a »pertut« a királyfival s ez viszont meg­ígérte, hogy mihelyt király lesz, megteszi Szántót főminiszternek. Az idegen később még arra is rávette a hiszé­keny Szántót, hogy adja el a házát s ebből kerek 800 forintot adott át neki, hogy a czélját minél ha­marabb elérje. Mikor a »királyfi« kézbe kapta a 800 bőgőt, egy éjszaka elillant mint a kámfor. Szántó uram csak most tért észre! Jegyzőtől a bíróhoz, a bírótól a plébánoshoz, onnét meg tovább szaladt. De bizony már senki sem tudott a baján segíteni. Felesége nem tudta túlélni a szégyent és a nyomorúságot, bánatában meghalt. Szántó pedig beleőrült. Futó bolond, koldulni jár házról, házra. Most ott ül a Tisza partján egy korhadt fűzfa törzsén, olvas valamit ........... Ta lán ő is éppen ezt olvassa, a mit kelmétek hogy : »A királyfi kom áj a.«

Next

/
Thumbnails
Contents