Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-23 / 17. szám
132 MAGYAR FÖLDMIVELO tAecza. A királyfi komája. A »Magyar Földmivelö« eredeti elbeszélés, írta : ERDŐS KÁROLY. A Tis/aháton van egy község : Stíriaiu a neve. Yalóbán megilleti e név, mert ha 'egy kis eső esik, olyan sár van, hogy szekérrel nem is, de még gyalog is csak nagyon bajosan lehet járni, kelni. A sárfalusiak józan, munkás emberek, egytől egyig mind magyarok, de vallási tekintetben két részre oszlanak, a falu keleti felében római kat- holikusok, vagy mint mondani szokták »pápisták,« a nyugoti felében pedig reformátusok laknak. Ez a két felekezet, a legnagyobb egyetértésben él egymással s válvetve munkálkodnak a közjó érdekében. A falu legelső gazdája Szántó Bálint. Szép tornáczos, zsindelyes háza van a főutczában s vagy 200 hold termőföldje az örösi dűlőben, még pedig a javából. Pénz is van bőven, Igaz ugyan, hogy jókora vagyont hagyott rá az apjaura s a felesége sem jött üres kézzel a házhoz, de meg kell adni, a mi igaz, a vagyon oroszlánrészét jó maga szerezte szorgalmával s kitartó munkájával. Jut is a gazdagságból a szegényeknek. Ahány kéregető csak megfordult a portán, egy sem távozik el üres kézzel, üres hassal. A sárfalusiakuak ősi szokásuk, hogy esténkit összegyűlnek egy-egy gazdánál és ott meghányják, vetik a világ sorját s bajait s kifundálják, hogy hát, hogyis volna jobb. Most Szántóéknál vannak s olt politizálnak. Szántó uram olvassa az ujságlapot a többiek pedig hallgatják. Néha aztán megállapodnak s kitálalják szivük keserveit. Különösen Szájas Peti viszi ilyenkor a főszerepet. most is ő beszél: — Már én csak a mondó vagyok, hogy a szegény ember igavonó barom s az urak azt csinálják velünk, a mi nekik tetszik. Most is la ide küldték a nyakunkra az adóvégrehajtót s elakarják vinni az egész pereputyomat. Már mi csak hiába fizetjük az adót, zsebre rakják azt a nagy urak! — Igaz! így van! — kiáltják többen. — Bizony nem úgy van a! — szól közbe Okos Márton gazda. — Nem "teszik ám zsebre az urak azt az adópénzt, hanem édes mindnyájan élvezők annak gyümölcsét. Azt gondolod tán Peti, hogy az a sok hivatalnok: miniszter, képviselő, főispán, szolgalma), járásbiró, törvényszékibiró. polgármester, orvos, jegyző, tanító, bíró ingyen dolgozik ? Nem oda Buda! Még a Krisztus koporjsóját sem őrizték ingyen! — Hát én nem mondtam; hogy ezek ingyen dolgoznak! — válaszolt Szájas Peti. — Csak azt mondta kelmed, hogy az adót hiába fizetjük. Nos hát akkor a hivatalnokokat miből fizetnék. — Hát fizesse az állam! — válaszolt Szájas Peti — Úgyis van pénze elég! Igen?! Hát akkor rendjén van a dolog, mert hát mink vagyunk az állam. — Már aztán, hogy lennénk mi államok ?! — Hát nem azt mondom, hogy minden ember állam, hanem, hogy mi vagyunk a magyar állam tagjai, polgárai s együttesen mindnyájan képezzük az államot. — Most már értem! E pillanatban kopogás hallatszott, majd meg- nyilt az ajtó, egy elég tisztességesen öltözött fiatal ember lépett a szobába s igy szólt: — Jó estét uraim! Szegény vándorlegény vagyok. nevem Kulcsár Andor, mesterségre nézve lakatos legény volnék. Kérném szépen gazduramat, adjon szólást ez éjszakára, az Isten is megfizet érte. — Jó szívvel! Foglaljon helyet nálunk! Becsületes. munkás embernek mindég nyitva áll a portám! — válaszolt Szántó gazda. — Te anyjuk! Hozzál ennek a fiatal urnák egy kis ennivalót, meg aztán egy kis szőlőlevet a pinczéből tudom nem veti meg! Bezzeg az asszony sem késlekedett. Hamarosan feltálalt egy rakás tejfölös töltöttkáposztát, meg egy nagy kancsó bort, a saját termésükből. A vendég csakhamar bepakolta az ízletes estebédet, aztán ő is elkezdett politizálni. Mikor aztán látta, hogy a sárfalusiak nagyon hiszékeny emberek, lelökte magáról a felső ruhát s az alatt egy fényes huszártiszti egyenruha volt. A sárfalusiak nem tudták ezt mire venni s különösen Veres Ferencznek szállt a csizmaszárába a bátorsága, csepp híja, hogy kővé nem meredt. De az idegen megnyugtatta őket, mondván : — Ne féljenek atyafiak! En Rudolf vagyok, a királyfi. En szivemből szeretem a magyar népet, de holmi bitangok beárultak atyámnál és ő ezért elűzött. Azt hazudozták, hogy meghalltam, pedig dehogy! Elűztek! így bujdosok faluról falura. Csak lesem az alkalmat, hogy a körmükre koppintsak a kaján lelkű rágalmazóknak. Bezzeg nagyot néztek erre az atyafiak. Azt sem tudták, hogy mitévők legyenek. — Uraim! — folytató tovább az idegen. — Szépen kérem önöket, ne szóljanak senkinek, hogy itt vagyok, mert különben menten eltesznek láb alól. Lenne még egy kérésem ! Segítsenek néhány krajczárral. Már közel van az idő, hogy leleplezzem magamat, de mindaddig inig elegendő pénzem nincs, semmit sem tehetek. Azért ismételten kérem Önöket, gyűjtsenek számomra egy kis pénzt. Ha elérem czélomat, mind grófokká teszem kelmétekét. Nem volt pénz náluk, de mindnyájan megígérték, hogy holnap hoznak, s másnap csakugyan takaros kis summa gyűlt össze, nem sok híjjá volt egy százasnak. Eltelt két, három hét és az idegen még mindig ott volt Sárfaluban. Minek is távozott volna, hiszen olyan jó dolga volt. A hiszékeny sárfalusiak rakás számra hordták neki a pénzt s Szántó Bálint házában grófiasan élt. De azért ő csak egyre azt hajtotta, hogy: — Pénzt! Pénzt! A nélkül czéltalanuí fáradozom. Szántó Bálint uram egymás után adta el földeit, jószágait, csakhogy pénzt adhasson a »király- finak.« Időközben Szántó uramnak egy kis fia született. Itt volt a legjobb alkalom. Meghívták a királyfit komának, de ez csak azon feltétel alatt fogadta el a komaságot. ha cl nem árulják a plébánosnak, hogy ő a királyfi. Meg volt a keresztelő. Szántó Bálint uram meg itta a »pertut« a királyfival s ez viszont megígérte, hogy mihelyt király lesz, megteszi Szántót főminiszternek. Az idegen később még arra is rávette a hiszékeny Szántót, hogy adja el a házát s ebből kerek 800 forintot adott át neki, hogy a czélját minél hamarabb elérje. Mikor a »királyfi« kézbe kapta a 800 bőgőt, egy éjszaka elillant mint a kámfor. Szántó uram csak most tért észre! Jegyzőtől a bíróhoz, a bírótól a plébánoshoz, onnét meg tovább szaladt. De bizony már senki sem tudott a baján segíteni. Felesége nem tudta túlélni a szégyent és a nyomorúságot, bánatában meghalt. Szántó pedig beleőrült. Futó bolond, koldulni jár házról, házra. Most ott ül a Tisza partján egy korhadt fűzfa törzsén, olvas valamit ........... Ta lán ő is éppen ezt olvassa, a mit kelmétek hogy : »A királyfi kom áj a.«