Magyar Egyház, 2010 (89. évfolyam, 1-4. szám)
2010-07-01 / 3. szám
14. oldal MAGYAR EGYHÁZ Forgószélben Az a fiatal nő az ablakban. Áll, lengeti a magyar zászlót. Vajon mi lett vele? A filmfelvétel kockái alapján megkeresték és letartóztatták? Akiket ugyanis a forradalom idején lencsevégre kaptak, azokat egytől egyig levadászták. Letartóztatás, börtön lett a részük, s ha még a fegyveres részvételt is rájuk bizonyították, bitófára kerültek. Akármi történt vele, az a fiatal, hosszú hajú nő, minden ’56-os dokumentumfilm elhagyhatatlan szereplője, mára szabadságszimbólum. Remélem, soha nem készítenek róla szobrot, és emlékplaketten sem szeretném látni karcsú alakját. Vannak túl sokat jelentő képek, emlékek, amelyek csak a maguk konkrétságában tudnak tökéletes jelképek maradni. A kádárizmus hömpölygő folyamában 1956 volt az örvény. Hatalmas szívóereje miatt veszélyes volt, beszippantott párthazugságokat, ideológiát, hamis mítoszt, koncepciós vádakat, kreált legendákat. Cikkünk címe nem metafora. Azt a hadműveletet nevezték „forgószélnek”, amelyet október 31-én határozott el a szovjet vezetés. Egy nappal korábban még nyilatkozatot adtak ki csapataik kivonásáról, s hogy „készek tárgyalásokba bocsátkozni”. Másnap pontosítottak: Ivan Konyev marsallt megbízták a Forgószél hadművelettel, s a szovjet tankok éjszaka fólvonultak a határon. Megszállásunkról gyorsan döntöttek. Mint a forgószél. Mi vezetett el idáig? 1945 után nem látszott rögtön a szovjet befolyás alatt lévő hatalom igazi arca. De 1948-ban már félreérthetetlen jelek utaltak a diktatúrára. Pártegyesítés címén a kommunisták megsemmisítették a szociáldemokrata pártot, az államvédelmi osztályból létrehozták az ÁVH-t, és mivel monstre perre vágytak, letartóztatták Mind-szenty hercegprímást. De attól a baljós esztendőtől kezdve még nyolc évre volt szükség, hogy a nemzet sokféle akarata az 1956-os forradalomban összekovácsolódjon. Nyolc év kellett akkor is ahhoz, hogy kinyíljon a szemünk. Hogy a volt műhelytulajdonos, a csalódott párttag, a tönkretett paraszt, a gerinctörött értelmiségi rádöbbenjen végre, hogy nem egymás ellen kell acsarogniuk. Nem a városnak az „elmaradott” falu ellen, nem a munkásnak a „nem termelő” értelmiségi ellen, nem a szabotázzsal megvádolt gyári munkásnak a templomba járó keresztények ellen. Nekik egy oldalon van a helyük: szemben a Kremlből irányított bitorló hatalommal és kiszolgálóikkal. Nyolc év alatt kitisztul a látás, és megélesedik a hallás minden hazugságra. Nyolc év alatt egy ország el tud jutni odáig, hogy kimondja az ítéletét kalandor vezetői fölött. 1956 ítélet volt az országvezetés fölött, ahogy az idei fölényes választási győzelem is az volt. 1956-ban a művelt Nyugatot nem politikusai, hanem szellemi emberei képviselték. Amikor vér folyt az utcán, Eisenhower elnök azon meditált, imanapot tartsanak-e a magyarokért, vagy orvosi segítséget küldjenek a Vöröskereszt útján. Más beavatkozást nem tudott elképzelni. Imádkozni saját magukért kellett volna, amiért Magyarországot röpcédulákkal és rádióadásokkal hergelték és szédítették, majd a döntő pillanatban sorsára hagyták. Ezért, ha bármilyen katasztrófa idején magunkra hagy a Nyugat, nekünk az már meg sem kottyan. Igaz is: miért a szuezi válság idején jutott eszünkbe föllázadni a szovjeturalom ellen? S miért Ausztriával, miért nem Afganisztánnal van közös határunk? Akkor talán kapnánk EU-segítséget, miként Pakisztán. Albert Camus Koestlerrel, Bertrand Russellel és másokkal a Nyugat élő lelkiismerete volt akkor, amikor a politikusok befogták fülüket, szemüket. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben” - írta Camus. A mi emlékezetünkben nem alvad meg soha. Körmendy Zsuzsanna, 2010.10.22 Magyar Nemzet Dsida Jenő: Gyöngék imája Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, fűre, szétmálló göröngyre, - Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz, csak gyönge, nagyon gyönge. A vörösiszap katasztrófa Magyarországon Egy vegyész gondolatai a vörösiszap kapcsán, kiegészítve egy fizikus észrevételeivel. Az aluminium ércét, a bauxitot őrlik lisztté, és ebből az alumínium tartalmat nátrium-hidroxiddal vonják ki. Mivel az érc nem tiszta, az oldhatatlan anyagok (agyagásványok, feltáratlan bauxit, kőzetliszt, stb) egy rozsdától vörös, iszapsűrű anyaggá állnak össze a folyamat végén. Ennek neve találóan vörösiszap. Ezt jobb helyeken kicentrifiigálják, illetve szeparátorokban ülepítik, majd tömbökké sajtolják, és többnyire a vaskohászatban felhasználják. Nem mellesleg ez a vörösiszap érték is lehet, mert igen dús galliumban, germániumban, amik a félvezetőipar aranyát jelentik. Magyarországon nem törődnek vele, kiengedik a természetbe, "oszt jólvan". Mivel nem víztelenítik, benne marad a nátrium-hidroxid, ismertebb nevén a marólúg egy része is. A zagytárolók kialakításánál - igen régi történet- nem vacakoltak alá fóliázással, agyagos vízzárással, hanem letaroltak egy területet, köré húztak egy gátat, "oszt jólvan." Az iszap az ülepedés és tömörödés során nagyjából úgyis elvégezte ezt a drága munkát. Tározóépítés: a képen jól látható a szintkülönbség, mely a település és a patak irányába tovább lejt. Gátszakadás, szivárgás esetén a zagy védhetetlenül a patak és a település irányába árad. Ilyen terepviszonyok mellett a talajszint alatti, lesüllyesztett tározó lett volna célszerű, de az sokkal drágább. Az olcsóbb külső tározó
