Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-07-01 / 1-2. szám
14. oldal MAGYAR EGYHÁZ MUNKÁCSY KRISZTUSA A Krisztus-trilógia bibliai és teológiai értelmezése Prof. Dr. Gaál Botond Debreceni Református Hittudományi Egyetem A följegyzett tények mind arról tanúskodnak, hogy Munkácsy Mihályt igen komolyan foglalkoztatta a Krisztusesemény. Valami titokzatos és szent belső feszültség késztette őt alkotásra, mégpedig a történeti hűség és a hitbeli látás dialektikus harmóniájában. Az ő korában is elfogadott bizonyosságként kezelték, hogy a Názáreti Jézus történelmi személy volt, élete pedig egy valóságos történelmi ténysorozat, de hogy ez az ember a Szentháromság második személye, a világ megváltója lett volna, a korabeli ember számára semmiféle tudományos módszerrel, vizsgálódással nem volt igazolható. Már akkor is úgy fogták föl, hogy ez csupán a hit ajándéka és döntése. Ezzel Munkácsy is így volt, s ha most közelebb akarunk kerülni festőnk gondolatvilágához, akkor feltétlenül a hitnek ezen az indirekt nyomvonalán kell végigjárnunk az utat. Nekünk ugyanis csak a csodálatosan megfestett képek állnak rendelkezésünkre és az a forrás, amely ezeket a „vallásos tárgyú” műveket inspirálta: a Biblia. Egy neves protestáns teológus 1932-ben a Berlini Akadémián tartott értekezésében írta le ezt a mondatot: ,Jézus szenvedésének története, úgy, amint az evangéliumokban a szemünk láttára bontakozik ki, a legnagyobb szabású dolog, amit egyáltalán a vallásos költészet valaha is alkothatott.” Ez nyilvánvalóan nem akar többet mondani, minthogy a passió története „vallásos költészet” alakjában, azaz szavakkal gondosan megfogalmazott formában, lényegét és arányait tekintve egy jól szerkesztett, írott drámában van előttünk. Mind a négy evangélium tartalmaz a másikhoz képest különböző elemeket, s bár lényegi ellentmondás nincs közöttük, de hangsúlyeltolódás igen. A négy evangélista más-más módon tesz tanúbizonyságot, mert nem egyforma az ismeretanyaguk, és különbözik a gondolkodásmódjuk is. Mindenesetre az tény, hogy a történelmi eseményt szavakkal jelenítik valósággá. Ez viszont magától értetődően azt is jelenti, hogy az emberi értelmen átszűrt megvilágításban vannak előttünk az események, s természetszerűen merülnek fel a kérdések: milyen arányban van jelen ezekben a tulajdonképpeni valóság mint történeti tény? Másképpen szólva: a „vallásos költészetnek” nevezett, színekkel árnyalt és megvilágított leírásokban mennyi a történeti? Ez a keresztyénség számára sem közömbös. Megnyugtató azonban, hogy a 20. században óriási erővel és igen széles körben folytatott kutatások, éppen a „vallásos költészeten” kívüli független és objektív autentikus források segítségével - beleértve már a holt-tengeri tekercseket is - nem csak arra derült fény, hogy az evangélisták igen jó munkát végeztek a történeti hűség szerinti leírásban, hanem arra is, hogy az íratlanul maradt, de megtörténhetett tényekkel is egybevágnak a híradásaik. Mármost a 19. századon a tudományos feltárásnak ezek a kritériumai, illetve ilyen igényű precizitásai nem kérhetők számon. Strauss és Renan lehetnek ugyan érdekesek, de egyikőjük sem megy túl a regényszerü, vagy fejlődés-lélektani életrajzi ábrázoláson. Tudományos szempontból például az angol R. H. Lightfoot messze felette áll német és francia kortársának. Stausst a történeti leírások kritikátlan átvétele jellemzi, Renan pedig. Jézust a saját vallásos miliőjébe helyezve, s ezt mérceként abszolutizálva, őt ideális anachistává fokozza le akaratlanul. Ráadásul ezek korukban igen népszerű írók voltak, s a Jézus-életrajz tekintetében látszólag ők alkották akkor a legnagyobbat. Igazából a legnépszerűbbet. Valamiféle eszményt csináltak Jézus alakjából. így könnyen gondolná az ember, hogy Munkácsy is szívogatott ezek szellemi koktéljából. Valószínűbb azonban az, hogy Munkácsyt ez nem érintette meg, sőt a Krisztus képei egyenesen arról tanúskodnak, hogy ő igenis külön utakon járt. Ez a külön út azonban mégsem valami különös út vagy különcködés, hanem a legtermészetesebb megoldás: a Biblia tanulmányozása! Nem véletlen, hogy a sok-sok találgató vélekedés közepette maga a festő fogalmazza meg a legtisztábban művészeti és gondolati vágyát: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. En az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.” A Krisztus-trilógia a magyar festészet kimagasló alkotása, s a maga nemében páratlan nemzeti kincs. Közkincs és látható! Különféleképpen lehet hozzá viszonyulni, azt azonban - más esetekben sem - nem szabad megtenni, hogy saját eszmeiségünk, gondolkodásunk szerint értelmezzük, vagy annak szolgálatába állítsuk azt, amit a festő nem annak gondolt, vagy nyilvánvalóan látszik, hogy nem az. Lehet róla szabadon gondolkodni, s szabad róla önálló véleményt formálni, az értelmét kiforgatni, vagy megmásítani azonban nem illik. Ezért kell beszélni a trilógiával kapcsolatban is arról, hogy különbséget kell tenni az ábrázolt tények és azok értelmezése között. Nagyon fontos előre leszögezni, hogy ezek megkülönböztetendők, de ugyanakkor egymástól el nem választhatók. Munkácsy ugyanis egzisztenciálisan kötődött a Krisztus-eseményhez, s mivel ebben a munkájában a hit lényeges szerepet játszott, meg kell próbálnunk elfogadni és megérteni az ilyetén inspirált művészi szándékát. Eltekintve most bármiféle filozófiai vagy eszmei fölfogástól, s ha ezek helyett a trilógia történeti, vallási, és hitbeli hátterére gondolunk, akkor azt láthatjuk, hogy a tények és értelmezésük tekintetében többnyire csak a zsidó és a keresztyén Jézus-hagyományokra támaszkodhatunk. De még ennek a kettőnek is más és más a tendenciája. Keresztyén szemszögből a tények értelmezése a Krisztusban való hit szolgálatában áll, a zsidó vallásosság viszont nyilvánvalóan a Krisztus ellen folyó vitában a maga igazát védi. A keresztyén ember részéről az ilyen esetben „hitvalló költészet”, azaz egzisztenciális viszonyt tükröző alkotás születik, a zsidó vallásos fölfogás szerinti értelmezés viszont egyfajta Krisztus-karikatúrába torkollhat, sőt a legrosszabb esetben a művész antiszemitizmusának feltételezéséig is elvezethet. Márpedig ez téves következtetés, mert a keresztyénség és az antiszemitizmus egymást kizáró tényezők. A tanulság tehát az, hogy egy művészi alkotásban sosem a mű mögött álló tények és értelmezésük összecsengő eszmei igazságát kell vitatni, hanem a művész által megjelenített hit- és gondolatvilág többletvalóságát keresni. A művész ugyanis nem csak másolja az eseményeket, nemcsak tükrözi a gondolatot, hanem egyszersmind alkot és újat teremt. Munkácsyra vonatkoztatva ez azt fogja jelenteni, s itt egyben izgalmas kérdésként fölvetni, hogy mit is akart a festő kifejezni az ecsettel, amit a töredékes emberi értelem és kifejezőkészség szavakkal elmondani nem tudott. Neki ugyanis az adatott meg, hogy ekképpen „mondja el” gondolatait. Munkácsynak nem volt könnyű dolga, amikor a passió történetének megfestésére vállalkozott. Nyilvánvalóan tudta, hogy egy vallási és egy politikai per folyt egymás után és egymás mellett. Ha az egyes képeket nézzük, az a benyomása támad az embernek, hogy mindegyik ugyanannak a drámának egy-egy felvonását ábrázolja, szinte belesürítve abba az egész felvonás cselekményét. Nagyon lényeges tudni és látni, hogy a festő a művészi szabadságával élve korántsem egyetlen térbeli és időbeli eseményt jelenít meg, hanem valósággal egymásra filmezi a
