Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)

2007-07-01 / 1-2. szám

MAGYAR EGYHÁZ

15. oldal

különböző helyen és időben végbement történéseket. Tehát a trilógia egyik darabja sem pillanatkép, hanem a különböző térbeli elemek és különböző időbeli síkok egymásba csúztatása. Mi már együtt látjuk ezeket, mint egybeszerkesztett kompozíciót. Ezt a tény nagyon komolyan figyelembe kell vennünk, amikor a festett képi és az írott bibliai történetet próbáljuk egybevetni. Ezzel a teremtően ügyes fogással Munkácsy azt is elérte, hogy a vásznára több és több jellemrajzot tudott fölvinni, s így az emberi lélek megnyilvánulásainak fantasztikusan gazdag változatait felsorakoztatni egy jelenetben. Úgy tűnik, hogy mind a három képen a római katonák biztosítják a rendet szúrós dárdájukkal, de igazából a tömeg ezekre oda se figyel. Egyik képen sem kaotikus tömegről van szó, hanem egy olyan sokaságról, amelynek a figyelmét a Jézus-esemény köti le, valósággal ez válik a zavarosnak látszó esemény rendező elvévé, vagy másképpen, a kaotikus történésben mindig is felfedezhető rend végső szabályává. Mindenki Krisztusra figyel, valamilyen módon minden szereplő kénytelen viszonyulni hozzá. Valósággal mindenki teátrális alak a festményen, legkevésbé azonban Jézus, Isten szenvedő szolgája. Ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy mindenhol Jézus a központ, de a főszereplő az ember maga! Az az ember - sőt mondhatnánk: az a mindenkori ember aki a maga érzelmeivel, gondolataival, lelkiismeretével, vallásosságával, vagy éppen közömbösségével és cinizmusával kötődni kényszerül Jézushoz. Ezzel az ezernyi lélekrajzzal vívódott oly sokat Munkácsy Mihály, s ez teszi képeit az eszmélkedés kimeríthetetlen csodáivá. A négy evangélium passió-történeti leírását ismertnek tekintve, vegyük sorra a trilógia darabjait.

Krisztus Pilátus előtt

Péntek reggel van. A nagy szanhedrin az előző esti kihallgatás és a kora reggel hozott döntése alapján a vallási perben Jézust halálra ítélte. A hosszabb bírósági folyamat Kajafás, az elnök-főpap nagy produkciójával zárult: „Te vagy-e a Messiás, az áldott Isten Fia?”- kérdezte. Jézus számára ez most már status confessionis, sőt több ennél: hóra revelationis (Jn 2,4; 2,24). így válaszolt: „ANI HU, ÉN VAGYOK. És meglátjátok majd az emberfiát ott ülni a hatalom jobbján és eljönni az ég felhőivel.” Erre a főpap megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: „Mi szükségünk van még tanúkra? Saját fületekkel hallottátok a káromlást. Mi a véleményetek? Azok, pedig mindnyájan halálra méltónak ítélték.” (Mk 14,61 kk.)

Ennek alapján a zsidó vallási törvények szerint Jézust meg kellett volna kövezni, a kivégzés jogát azonban a rómaiak egy jó ideje elvették tőlük. Hogy érvényt szerezzenek a vallási perben hozott ítéletüknek, az ügyet politikai síkra terelték, s az akkori palesztinai zsidó szokás szerint zajos tömegfelhajtással jelentek meg a praetorium előtt. Jézust megkötözve vitték, s az egész szanhedrin átvonult Kajafással az élen. Pilátus, akinek egyébként Caesarea volt a helytartósági székhelye, most éppen Jeruzsálemben tartózkodott. János apostol leírása szerint a kísérő sokaság nem ment be a rómaiak „tisztátalan épületébe”, hogy meg ne fertőztessék magukat, és „megehessék a húsvéti bárányt”. (Jn 18,28) Pilátus kijött hozzájuk, s megkezdődött a vádak előtárása, a kérdés-felelet sorozat. Egyetlen szó sem esett arról, amit a vallási perben tárgyaltak, itt már csupa politikai vád hangzott el a zsidók részéről.

Ez az a pont, amelynél figyelmünket teljesen a Munkácsy-képre irányíthatjuk, s megkezdődhet az érdekes feladat: a festő gondolatainak megfejtése. Mit, miért így ábrázolt?

Jézus kétszer volt Pilátusnál kihallgatáson. Ez okozza a

bonyodalmat, de egyben a megoldást is ez adja a kezünkbe. A téri és idői elemeket boncolgatva, kezdjük mindjárt azzal, hogy a Pilátus jobbján és balján elhelyezkedő tíz ember képviseli a szanhedrint, a nagytanácsot, amely papokból, jogi-teológiai szakértőkből és a nép véneiből állott. Láthatóan közülük egy a jobb kezével Jézus felé mutatva mondja a vádakat Pilátusnak. A vádló nem biztos, hogy Kajafás, mert lehetett bárki a nagytanácsból. A mögötte ülők egyik része külön tanácskozik, figyelik Pilátus arcát is, többnyire azonban jobbról és balról egyaránt árgus szemekkel tekintenek Jézusra. Gondosan vigyázzák, hogy logikusan az történjék, amit elterveztek. Ez tulajdonképpen még a legelső fázis, amikor Jézust felbujtogatónak, ellenállási harcosnak, Messiáskirálynak állítják be. (Lk 23,2 és más helyek)

Ezután kezdődik el Pilátus és Jézus beszélgetése: „Te vagy a zsidók királya?” - kérdezi a helytartó kétkedőén és tétovázva. Sőt lenézően és fölényesen. Ez a beszélgetés jelenti a második idősíkot, egyben az egész kép egy sejtelmesen rejtett, mégis csodásán kiábrázolt jelenetét, amikor Jézus ezt mondja: „Te mondod” (Lk 23,3) - „Az én országom nem ebből a világból való...” (Jn 18,36) „Én azért születtem, és azért jöttem e világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus ennyit mondott: „Micsoda az igazság?” (Jn 18,37-38) Pilátus már látja, hogy az előtte álló ember nem az, akinek mondják, sem nem olyan, amivel vádolják. Szinte belerévül a gondolataiba, s megfej tétlenül marad számára az ész bölcseleti igazsága és az ember jogi ítélőképessége. Kéztartásából ítélve, tépelődik ezen, de közben nyilvánvalóan nem látja, hogy Jézus itt magáról beszélt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” (Jn 14,6) Ezt tanította korábban.

A harmadik idősíkon Munkácsy az érdeklődő, kíváncsi és zajongó tömegemberekből álló sokaságot jelenítette meg, akik között feltűnnek elgondolkodó vagy dilemmázó alakok is. A közvetlenül Jézus mögött álló két figura, vagy a balszéli kék ruhás férfi nem vérmes kinézetűek. A Jézus mellett jobbra oldalirányba hajló férfit mintha a kaján kíváncsiság hozta volna ide, a két kezét magasra emelő fehér inges ordítozó viszont egész lényével az elhangzott vád mellett száll síkra, s hangos kiáltással ellenzi Pilátus elbocsátó szándékát, mivelhogy nem talált Jézusban semmi bűnt. (Jn 18,38b) A sötét háttérből szinte hallani az ott tolongok zajongását, az elítélést sürgető tömegmorajlást. Az oszlopnál álló „madonna” alak pozitúrájából érezni ezt a félelmetes tömegindulatot. A mögöttük lévő hatalmas sötét tér mélységében is megfesthetetlen gonoszságot és kimondhatatlan veszedelmet rejt.

A negyedik időlemezen maga Jézus van csak. Szép fehér ruhájában méltóságteljesen áll a kép aranymetszési középpontjában, mint akiről sugárzik az ártatlanság, akiből világít a tisztaság, s akiről minden átok, amit a környezete ráhord, szinte lepereg. O a központ, akihez kötődik mindenki a képen. De még egy bibliaiskolás gyermek is észreveszi, és föl is teszi a kérdést, hogyan kerül ide Jézus szép fehér ruhában. Indokolt-e Munkácsy részéről ez a nagyfokú művészi szabadság, holott jól tudjuk, Jézus éppen olyan ruházatban járt, mint egy átlag palesztinai ember. Vajon miért ábrázolta így a festő Krisztust Pilátus előtt, amikor ilyen jelenet egyáltalán nem is volt.

Munkácsy itt ragyogó teológusnak bizonyul - ha szabad használnunk ezt a kifejezést reá vonatkoztatva -, ugyanis egy különös dolgot visz föl ezzel a képre. Érti, hogy mi történik Jézussal. Nem csupán azért öltözteti fehér ruhába, mert a népies gondolkodás szerinti ártatlanságát akarja vele hangsúlyozni. Ennek sokkal komolyabb magyarázata és oka van.

Jézus tulajdonképpen a Heródes negyedes fejedelemmel való találkozás után jött vissza Pilátushoz fehér ruhában. Amikor