Magyar Egyház, 1999 (78. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám
4. oldal MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR KARÁCSONY AZ ÉGBEN Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor a földön megszólalnak a karácsonyi harangok, odafönn a Mennyeknek Országában a legfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja őket Jézus Krisztus karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni, mert ez fontos hivatal. Mert ezen múlik, kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s kiki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban alá indulnak velők a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek sohasem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak az ajádékai a földi emberek számára. így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki. De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben MAGYAR KARÁCSONY lesz odafönt. Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt. Mikor aztán megszólaltak odalent a földön a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomben el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kint várakozók számára csupán egy kis rést hagytak, melyen keresztül, csak a soványabbja tudott beférni. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenkedésétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá. Az Úr Jézus látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt és megrázta jóerősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolatermébe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a MAGYAR KARÁCSONYFÁN! Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpádház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „PRO LIBERTATE” suttogta a Nagyságos Fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a Márciusi Ifjak emlékének gyertyája felé. S rendre kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett az öreg Csikay Gyuri, esett vállú, hajdani kolozsvári cigányprímás, áliához emelte kopott hegedűjét s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...”. De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben gyöngyökkel sírták tele a padlót. Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s a rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felagassa rá a maga ajándékát, földi magya-roknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs meg-fontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét, s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárúihatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele a kicsi Magyarhonba.
