Magyar Egyház, 1994 (73. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 4. szám
4. oldal MAGYAR EGYHÁZ meghagyta. — Ezt már Pál mondta izgatott, mohó hangon. Az újabb csendet Barnabás törte meg: — No és Péter? Még most sem értem, hogy menekülhetett meg? Háromszoros őrség, vaskapuk... Pál közbevágott, de most hangja parancsoló, türelmetlen volt: — Hát csoda volt! Nem elég ez neked? Ha Jézusról van szó, ott mindig van valami csodálatos. Tehát ne csodálkozz! — Igazad van, Pál — tette hozzá Márk. — Ha Jézusról van szó, ott mindig van valami csodálatos. Emlékeztek, mit mesélt Mária mielőtt Péter jött ma este? Nagyonis emlékeztek. Az összejövetel előre meg volt beszélve. Már régebben elhatározták, hogy a Mester beszédeit le kell írni. Ha az a tervük, hogy a világ minden sarkába elvigyék az evangéliumot, könyvet kell írni. A világ nagy. A tanítványok csak rövid ideig időzhetnek egyegy helyen. Gyülekezetekbe tömöríthetik azokat, akik hisznek Krisztusban, de nekik tovább kell menniök. Egy könyvet kell nekik otthagyniok, hogy a népek megtanulhassák, Jézus mit mondott, mit parancsolt. Könyvet kell erről írni. Elhatározták hát, hogy összejönnek Mária házában könyvet írni. A tanítványok egymásután elmondanak mindent, amire csak emlékeznek. A Hegyi Beszédet. A csodálatos halfogást. Hogyan tanította őket Jézus imádkozni. Mit mondott Jézus az adófizetésről. Aztán vissza kell idézni a sok esti beszélgetést, maguk közt Jézussal, mikor a sokaság már hazament. A példázatokat. Azt a borzalmas utolsó hetet. És a feltámadás hihetetlen hajnalát. A Jézussal eltöltött utolsó heteket, utolsó szavait. Mondották a történeteket, ahogy eszükbe jutott—gyönyörű volt: mindenre emlékezetek. Mintha Jézus újra mondta volna. Máté volt, aki először kezdett jegyzeteket készíteni. Márk is. 0 is sokra emlékezett, bár még gyerek volt, amikor Jézus velük volt. A harmadik, aki buzgón használta az írásvesszőt egy új tanítvány volt: Lukács, az orvos, Pál útitársa. így találkoztak sok estén; bizony megtörtént, hogy a kakas már az új reggelt jelezte és ők még mindig beszélgettek. Rendszerint Lukács volt, fegyelmezett, görög agyával, aki a tanítványok elkalandozó gondolatait irányította. Egyik este így szólalt fel: — Atyafiak, egy dologról még sohasem beszéltünk: a mi Urunk születéséről. Igaz, hogy én nem voltam olyan közvetlen kapcsolatban a Mesterrel mint ti. De talán éppen azért megmondhatom, hogy az Úr születésének története nélkül könyvünk nem lenne teljes. Az emberek megkérdezhetnék, hogy honnan jött. Különösen olyanok, akik nem ismerik a ti zsidó próféciáitokat; a rómaiak, a görögök meg a többi pogányok. Nem lehet egyszerűen azzal kezdeni, hogy Jézus ezt mondta meg Jézus azt mondta! — Mért ne? — ellenkezett Márk. — A fontos az volt, amit mondott és cselekedett. Persze, hogy született. Mi különös van abban, hogy egy kisbaba megszületik? — Ezt azért mondod, mert sohasem szültél egy kisbabát. — Mind abba az irányba fordultak, ahonnan ezek a szavak jöttek. Aki szólott, Mária volt, Jézus édesanyja. A keresztrefeszítés napja óta a fiatal tanítvány, János vette gondjaiba; Jézus maga bízta őt rá. Mária jóval hatvanon túl volt. János néha magával hozta megbeszéléseikre a másik Mária házához. Ez a másik Mária Márk anyja és Barnabás húga volt. Jézus anyjával mindenki szeretettel és tisztelettel bánt. Mária ritkán szólt, csak ott ült közel a tűzhelyhez és hallgatta, amint a többiek beszéltek az evangéliumról. Arca mindig ragyogott; hogyne, hiszen arról az evangéliumról beszéltek, amit az ő drága fia hozott. Most azonban megszólalt. Lassan, egyszerű szavakkal, tekintetével a messzeséget keresve, álmodozva beszélt: — Elmondom nektek, hogyan született. Igazad van, Lukács, nem lenne teljes a könyvetek... Ugye tudjátok, hogy akkor történt, amikor Quirinius volt a helytartó. Rendeletet hirdettek ki, hogy mindenkinek fel kellett iratkozni törvényes illetékességi helyén. Én Józsefnek, a názáreti ácsnak voltam a menyasszonya. Mivel mindketten Dávid házából valók vagyunk, Bethlehembe kellett mennünk. Micsoda utazás volt! Tél volt és én kisbabát vártam. Mária itt megállt, majd egy kis szünet után folytatta: — Élőbbről kell kezdenem. El kell mondanom Erzsébet nénémnek, Zakariás pap feleségének történetét. — És Mária ajkáról gördültek a történet szavai: János születésének különös története, akit később Keresztelőnek hívtak. Hogy szólt az Úr angyala Zakariásnak és hogy parancsolta meg, hogy fiát Jánosnak nevezzék. — De az angyal nekem is megjelent. Hihetetlen volt, amit mondott: hogy nekem is fiam lesz és hogy nagy lesz és hogy a Magasságos Fiának fogják nevezni. A szobában lévők lélegzetüket visszafojtva hallgatták Máriát. Nem jegyeztek. Tudták, hogy minden szóra emlékezni fognak. — Mit mondhattam volna az angyalnak, minthogy „Legyen úgy, ahogy mondod.” Elvégre nem mondhatsz nemet az Úr angyalának. Aztán rohantam Erzsébet nénémhez. Valakinek el kellett mondanom, mi történt. József nem vett volna komolyan, a szüleim meg, no, egyszerűen elkergettek volna. Erzsébet nénje azonban nagyon különösen viselkedett. Alig léptem be a házba, kiáltozni kezdett: „Áldott vagy az asszonyok közt és áldott a méhed gyümölcse. Kicsoda vagyok, hogy az én uramnak anyja jön énhozzám?” Ezt mondta Erzsébet nénje. Nem értettem, hogy mit beszél, de valami arra ösztönzött, hogy imádkozzam. Ugye, nagyon fiatal voltam és már gyermekem lesz? Csak imádkoztam és énekeltem: „Magasztalja lelkem az Urat, hogy rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára...” Oh, hányszor imádkoztam ezeket a szavakat
