Magyar Egyház, 1994 (73. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5. oldal azután is! — Mária elhallgatott egy pillanatra. — Elfáradtam. Tudjátok, öreg vagyok én már. Majd egyszer elmondom a többit is, ha érdekel benneteket. Zavaros idők következtek. Pál és Barnabás megérkeztek Antiokhiából, Jakabot kivégezték, Pétert börtönbe hurcolták. De aztán, azon az estén, amikor Pál és Barnabás készültek vissza Antiókhiába, megkérték Máriát, fejezze be a történetét. — Ott hagytam el, hogy utaztunk Bethlehembe. Hideg volt és rámjöttek a fájások, a baba esedékes volt minden órában. És meg voltam rémülve, hol fog a gyermek megszületni? Tudjátok, az angyal jóslata olyan valószínűtlen volt: Magasságos Fia lesz? Nem tudtam másra gondolni, mint meleg szobára, egy ágyra és egy bölcsőre. József ragyogó volt! Szinte ölében vitte a kis szamarat, amin ültem. Olyan gyengéd ember volt. Mária hangja lágy volt. Nagyon szerethette Józsefet. És folyt tovább a történet: az utazás vége, a vendégfogadó, a hangos vendégek durva tréfáikkal, a türelmetlen fogadós, a szelíd szolgáló, aki az istállóba vezette őket. Itt legalább védve voltak a hidegtől. S az a pár állat még melegítette is őket. Meg hogy József milyen ügyesen tökéletes kis bölcsőt rendezett be a jászolban az újszülött baba számára. Oh, és milyen gyönyörű volt a gyermek! Mária folytatta. — De ne gondoljátok, hogy nem voltak jókívánságokat hozó látogatók! A pásztorok, akikkel Bethlehembe jövet a mezőn találkoztunk. Kora reggel ott voltak már. Amint beléptek az istállóba, csak álltak, bámultak a gyermekre. Hallottam, amint izgatott hangon mondják egymásnak: „Nézzétek a kisdedet... jászolbölcsőben fekszik... pólyában...”. József kérdezte, hogy miről beszélnek. Hihetetlen volt, amit mondtak: hogy csodát láttak a mezőn, megnyílt az ég és először szózatot hallottak, „Ne féljetek; jó hírt mondok... Ma megtartó született néktek...”. Aztán fény vakította el látásukat, de hallották a mennyei éneket: „Dicsőség Istennek a magas mennyekben és a földön békesség...”. — Meg voltam zavarva. De látjátok, ott volt az Úr angyalának beszéde annakidején hozzám. És amit elfelejtettem: az angyal Józsefhez is szólt; neki is elmondta a gyermek jövetelét és azt, hogy Jézusnak nevezzük. — Hát a pásztorok csodát láttak. Én is csodát láttam. József is csodát látott, De a legnagyobb csoda az volt, hogy fiam született. A kis Jézus, természetesen Jézusnak hívtuk az első pillanattól fogva. Az angyal parancsolta. — És te azt mondtad, Márk, hogy nincs semmi különös egy gyermek születésében? Márk lesütötte a szemét és úgy mormogta: — Bocsáss meg, Mária. Nem úgy értettem... — Persze, hogy nem, Márk. De várjatok, ez még nem minden. Az istállóban egész jól berendezkedtünk. A jószívű szolgáló hozott friss szénát és még tüzet is csináltunk. Az istálló sziklába volt vájva, úgyhogy nem kellett félni, hogy meggyullad. — Pár nap múlva újabb látogatókat kaptunk. Egész álomszerű volt. A fogadós berohant az istállóba, csak úgy kapkodta a levegőt a kövér ember: „Gyertek gyorsan, költözködjetek át a fogadóba. A legszebb szobába, gyorsan, gyorsan.” József megkérdezte: „Miért, mi történt?”. Látnotok kellett volna Józsefet; olyan nyugodt volt... „Nem kell a szép szobád, úgy sem tudnánk megfizetni.” „Nem, nem, nem kell fizetnetek, a vendégeim lesztek, kedves vendégeim...” Be sem fejezhette, mert egy fényes ruhájú, magas ember lépett be az istállóba félretolva a fogadóst. Mély, zengő hangon kérdezte: „Hol van az újszülött király?”. Ezért volt a fogadós egyszerre olyan kedves... — Aztán jöttek a többiek is. Keletről valók voltak, három király. Képzeljétek, több mint ezer mérföldről jöttek, csak azért, hogy az én kisbabámat meglássák. Az én gyönyörű kisfiámat... Mária mondta tovább a történetet. Az ajándékokról, amiket a három király hozott, az istálló feletti fényes csillagról. Aztán, hogy egy hét múlva a tömjént felvitték a templomba, amikor a törvény értelmében bemutatták a kis Jézust, mert elsőszülött fiú volt. Aztán, hogy az Úr angyala hogyan figyelmeztette Józsefet a féltékeny Heródes király szörnyű gyilkos tervére és hogyan menekültek Egyiptomba. De jól jött az ajándék arany; kitartott egész addig, amíg vissza nem költözhettek Názáretbe! — Hát így történt az én kis Jézusom születése — fejezte be Mária. Mind hallgattak, álmélkodás és öröm szemükben, szivükben. Persze, hogy enélkül nem lehet megírni a könyvet! A csendet Lukács törte meg: — És mi lett a harmadik ajándékkal, a mirhával? Az is nagyon értékes ajándék volt. — Lukács gyakorlati ember volt, az egész történetet akarta tudni. — A mirha, a mirha — ismételgette Mária. Hangja remegni kezdett. — Eltettem, őriztem a mirhás üveget. Vigyáztam rá nagyon, nem is tudom miért. Aztán azon a borzalmas napon, a keresztrefeszítés után, adaadtam Salóménak, hogy használja a fiam megtört testének bebalzsamozásánál... — Mária hangja megtört, teste megmerevedett; szemében ott volt az élmény rémülete. Senki nem szólt. Lukács volt megint, aki visszanyerte hangját: — Mária, ne sírj. Jól tudod, hogy Salóme sohasem használta azt a mirhát. Nem volt rá szükség. Fiad feltámadott. Él! Mária feszültsége egyszerre feloldódott. — Igazad van, Lukács. Nem szabad sírnom. Nincs rá okom. Él4 örökké, a fiam. — Szent mosoly volt ajkai körül. Énekelni kezdett: — Magasztalja lelkem az Urat és az én lelkem ujjong Istenben, az én Üdvözítőmben. Az emberek pedig feleltek: — Dicsőség Istennek a magas mennyekben és a földön békesség... Harsányi András
