Magyar Egyház, 1991 (70. évfolyam, 1-6. szám)
1991-01-01 / 1. szám
8. oldal MAGYAR EGYHÁZ CSELEKEDETEINK MÉRTÉKE: A SZERETET ÉS A MEGBOCSÁTÁS Lekció: Máté ev. 18:21-35. Textus: Máté ev. 7:12. „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjetek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” „Hogyan cselekedjünk” az emberekkel? — erre az alapvető kérdésre ad választ Krisztus Urunk a Hegyi beszéd felolvasott, rendkívül tömör mondatában: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedj étek azokkal.. Ez a mondat a törvény, a próféták és egyúttal az evangélium, vagyis lényegében az egész Szentírás erkölcsi tanításának a rövid foglalata. Az emberi viszonyok, a helyes magatartás tekintetében nyújt hitbeli eligazítást. A személyközi kapcsolatok bonyolult viszonyrendszerének a szövevényeiben az Embernek Fia kalauzol el bennünket, letisztult, mondhatni tökéletes tanítását saját világító példájával szemléltetve és igazolva. „így cselekedjetek” a magánéletben, az utcán, a munkahelyen, felebarátaitokkal, szomszédaitokkal és ismerőseitekkel, és azokkal is, akik kővel dobnak. Emberi kapcsolataitok kis bolygó-rendszerében ez a tanítás teremthet harmóniát a mindig fenyegető káosz helyett — hogy: „legyen világosság”. .. Kérdésről kérdésre haladva tovább, előbb azt vizsgáljuk meg: hogyan cselekszünk mi általában? Magatartásunkra legjellemzőbb vélekedésünk talán ez: „mindenki érdeme szerint”. Vagyis a „megfizetés” szelleme uralkodik gondolkozásunkban. Önfeledten, könnyedén, indulatosan, felületesen vagy elhamarkodottan, érdekeink, vélt vagy valódi igazunk tudatában bíráskodunk, ítélkezünk, megbotránkozunk, kárhoztatunk, büntetünk és bosszút állunk. Haragra haraggal, aljasságra gonoszsággal válaszolunk, ha ütnek, visszavágunk, s mások nyomorúságát gyakran kíséri részvét helyett a káröröm. Természet- és törvényszerű magatartásunk, minden „keresztyénségünk” mellett vagy ellenére, a „szemet szemért, fogat fogért” őspogány gondolatvilágban gyökerezik, olyannyira, hogy még vallásos meggyőződésünkben is ott fészkel az átkozódás és a rontás hite, s ma is vannak, akik „fekete misére” költik pénzüket. Miért helytelen, sőt bűnös ez a magatartás? „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért.” Mi pedig azt mondjuk Krisztussal: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” (Mt. 5:38-39.). Mondjuk azt is: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Mt. 7:1.). „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassák a világ általa” (Jn. 3:17.). S ha mindez nem elég, az apostollal kérdezzük: „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít” (Rm. 8:33.). Isten felmentett, mert „úgy szeretett”, hogy önmagát áldozta értünk. Ő elengedte tartozásainkat •— noha „halált és kárhozatot érdemelnénk”. „.. . megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki” — olvassuk az adós szolgáról szóló történetben (Mt. 18:21-35.). S ha Isten felmentésre és megtartásra méltatott, ha az ő szigorú mértéke alatt sem kell elesnünk — akkor honnan van erkölcsi alapunk és bátorságunk ítélni, büntetni és kárhoztatni? Tehát: hogyan cselekedjünk? ■— tesszük fel most már a kérdést Isten megigazító és megtartó cselekedetének, a keresztáldozatnak a tudatában és fényében. Engedjük el a 100 dénárt, mert Isten elengedte a 10 000 tálentumot. Ismerjük fel, hogy mi mindnyájan adósok vagyunk, akiknek a legkevésbé sincs jogunk és erkölcsi alapunk felróni egymás tartozását. Minden bizonnyal vannak fokozati és árnyalati különbségek adósságunk mértékét illetően — de az eltérés egészen elhanyagolható, különösen ha arra gondolunk, hogy Pál apostol a bűnösök közt elsőnek vallotta magát. Tehát: ne azt cselekedjük, amit az emberek cselekszenek velünk — vagyis felróják és behajtják tartozásunkat —, hanem amit elvárnánk tőlük: vagyis hogy elengedjék adósságunkat. Más szóval: azt cselekedjük, amit Isten tett velünk. Isten megváltó munkájáról mintázzuk cselekedeteinket, s ne az emberi kalmár-szellem piac-törvényei irányítsanak egymás ellen! Az adós szolga története mintha csak Krisztus erkölcsi tanítását volna hivatott példázni: a gonosz szolga nem úgy tett, ahogy vele cselekedtek; a király elengedte hatalmas tartozását, de ő könyörtelenül, haladék nélkül be akarta hajtani szolgatársán az összehasonlíthatatlanul kevesebbet. Rendkívül beszédes, ha összevetjük a számösszegeket. Úgy viszonylik a 100 dénár a 10 000 tálentumhoz, mint egy a millióhoz, mint csepp a tengerhez, mint fűszál a réthez — vagyis mint kicsinyes felrovásaink Isten igazságához. Utolsó kérdésünk ez: Mi az alapja Krisztus erkölcsi tanításának, ennek az egészen más, keresztyén magatartásnak? A válasz a lehető legegyszerűbb: a szeretet és a megbocsátás. „Ügy szerette Isten a világot”, hogy nem azt tette vele, amit megérdemel, hanem megkegyelmezett neki. Mi, hívő emberek legtöbbször hálátlanul fogadjuk el ezt a kegyelmet, mert mi magunk kegyetlenek vagyunk. Elvárjuk a megtartást, de Krisztusunkat naponként keresztre szegezzük. Mi érdemeltünk volna halált, és — szeretetből — ő halt meg miattunk és érettünk. Isten szeretetét hangsúlyozva, így írhatnánk át az igét: Amint Isten cselekedett veletek — ti is úgy cselekedjetek az emberekkel! A szeretetből megbocsátás fakad. Isten bocsánatából élünk — de mi magunk nehezen felejtünk és ritkán engedünk. „Fizesd meg, amivel tartozol!” — támadunk rá embertársainkra Istentől jövet, miután elnyertük a teljes amnesztiát. A keresztrefeszítéskor még az Isten Fiát is megítélte az ember, miközben Ő így imádkozott: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek” (Lk. 23:24.). Nem tudjuk, mit cselekszünk — ezért kell odafigyelnünk az Igére, hogy megtanuljuk. Mert: „A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered... Az emberek nemigen ismerik a legkétségbeejtőbb bűnt: a tudatlanságot, mely azt hiszi, mindent tud, s ezért feljogosítja magát arra, hogy öljön. A gyilkosnak vak a lelke, márpedig nincs igazi jóság és valódi szeretet a lehető legteljesebb tisztánlátás nélkül” (A. Camus). Ezért tanít bennünket Krisztus mindig, ma is, „magas hegyre visz fel”, hogy messze lássunk, mintegy a költő szavával mondva: „Akarom, tisztán lássatok” (Ady). Hogy ne essünk áldozatul tudatlanságunknak. Hányszor lehet hát megbocsátanom, még hétszer is? -— kérdezzük jóhiszemű tudatlansággal. „Nem mondom néked, hogy hétszer is, hanem még hetvenhétszer is!” — válaszol
