Magyar Egyház, 1991 (70. évfolyam, 1-6. szám)
1991-11-01 / 6. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal Édesanyja özvegyasszony volt, és amióta Lukács csak eszét tudta, házuk mindég zsúfolt volt. Leginkább öreg emberekkel volt tele, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, de volt egy csomó aprógyerek is, akiknek szülei a városban dolgoztak. Ő volt az egyedüli felnőtt fiatalember és a faluban szidták is, csúfolták is, hogy miért nem követi a többi fiatalt, akik a város vegyészeti gyárában dolgoztak jó pénzért. Ezerszer megmondta, hogy nem akar a városban dolgozni. Szerette a jószagú földet és a jóillatú szénát, a tehenek és lovak melegét, a tiszta havat, a csendes éjszakák kutyaugatását és az álomból költögető madárcsicsergést. Nem törődött azzal, hogy a többiek mit mondanak rá, hogy nem életrevaló és hogy ostoba. Nem életrevaló? Több munkaegységet szedett össze, mint bárki más a termelőszövetkezetben. Még hogy ostoba? Miért lennének a gyárban dolgozó fiúk és lányok olyan okosak? Attól olyan okosak, hogy berúgnak és minden másnap cserélgetik a szeretőiket, vagy azért, mert verekszenek és elherdálják a pénzüket? De a faluban nem voltak vele egykorú fiatalok, és bizony nehéz volt a magányosság; nem lehet állandóan az öregekkel beszélgetni meg a kisgyerekekkel játszani. Dehát — nem lehet meg az embernek mindene. Egy napon azután az anyja bejelentette, hogy újra férjhezmegy és Lukács ágyára szükség lesz. Mégiscsak be kell mennie a városba. Sohasem érezte, hogy anyja valami nagyon szerette volna. Inkább csak mindig szidta: „Miért nem embereled meg magad, hogy legyen belőled valami? Örökre itt akarsz maradni parasztnak?” De azt sohasem gondolta, hogy kilöki az ágyából. Egy szótsem szólt. Összecsomagolta cók-mókját, az istállói mestergerenda tetejéről előszedte megtakarított forintjait, és még csak vissza sem ment a házba, elment a hátsó kertajtón át. Nem állt meg a városban sem, vett egy vasútjegyet Szegedig, onnan délfelé gyalogolt, és egy tavaszi, újholdas sötét éjjel átment a jugoszláv határon anélkül, hogy valaki is útját állta volna. A népek a határ másik oldalán is magyarok voltak, hiszen a magyar Bácskában volt. És szívesek is voltak hozzá. „Itt azonban nem maradhatsz, ez határsáv. Hová akarsz menni?” Nagyot gondolt és kimondta: „Amerikába.” Nem is csodálkoztak rajta. Pontos útbaigazítást adtak neki, hogy miképp juthat át Olaszországba, meg hogy hogy váltson át forintot dinárra, hogyan vásároljon élelmet, milyen vasúton ne menjen és melyiken mehet, ó meg hogy mit mondjon az olasz csendőröknek, ha átjut a határon. Minden simán is ment egészen odáig, míg az olasz karabinierik faggatni kezdték. Valóban menekült-e? De hogy mondja el kínlóságos helyzetét? Üldözték-e politikailag? Elvitte-e a magyar politikai rendőrség? Szabotált-e? Ócsárolta-e a kormányt vagy a pártot? Nem. Nem. Akkor miért jött? Pénzért? Nem. Kalandvágyból? Nem. Nem. Oh, hogyan magyarázza meg ennek a talián csendőrnek, hogy a szíve sír a föld után és a virágok után és az állatok után, de nem maradhatott, mert szabad akart lenni — meg akart szabadulni attól a fojtogató környezettől, attól, hogy ostobának csúfolják, meg akart szabadulni a magányosságtól. Egy idő múltán éppúgy, mint az a lány a kórházi felvételi osztályról, az olasz csendőr megunta a kihallgatást. Nagyot ásítva legyintett és elbocsátota. A kezébe nyomott kártyán az állt, hogy „fuggitivo”, menekült. Lukácsot egyik táborból a másikba utalták. Hamar megtanulta, hogy kell feliratkozni a különböző egyházi szervezeteknél, amelyek a kivándoroltatással foglalkoztak, hogyan kell válaszolni a feltett kérdésekre, hogyan kell elmondani, hogy református vallású. Ez volt a legnehezebb. Nem volt templomban talán azóta, hogy megkeresztelték. Otthon sohasem volt szó vallásról — meggyőződésből vagy félelemből — nem tudta. Amikor az iskolában vallásoktatást hirdettek, az anyja nem írta alá a nyilatkozatot, úgyhogy hittanórára sohasem járt. Most azonban menekülttársai kioktatták, hogy azt kell mondani, hogy református. Akkor kivándorolhat. Másképp nem. Hát mondta. Nehéz volt, mert tudta, hogy nem mond igazat és Lukács sohasem szokott hazudni. Lukács ránézet Kicsi Jóskára az ágyon. Mintha valami változás lett volna. Lukács valahogy érezte, hogy a kisfiú nem ájult többé, hanem alszik. Lukács visszaesett emlékei közé. Az Amerikába való repülőút nagyon izgalmas volt. Az ételek. A figyelmesség. „Tetszik egy párnát? Parancsol egy csésze kávét?” Mind ilyen szívesek Amerikában — vagy az egyházban? Lukács nem tudta, kit dicsérjen. New Yorkban a repülőtéren átadták egy lelkészformájú úrnak. Úgy is mutatkozott be. Magyarul beszélt és elmondta, hogy a túlsó parton, Jerseyben fog lakni egy kis városban. Az egyház gondoskodott arról, hogy lakása és munkája legyen. „Egyébként szabad vagy, fiam, azt teszed, amit akarsz, senki sem kényszerít semmire. Tanácsot adhatok neked, de utasítást nem.” Azt is megmondta a pap, hogy a helyi református egyháznál szívesen lájták majd, de az sem kényszer. A gyülekezet, a magyar református testvérek segíteni akarnak, ennyi az egész. „Egyet szeretnék csak kérdezni”, mondta a pap, „hogy kaptad ezt a különös nevet, hogy Lukács?” „Az anyám mondta egyszer, hogy arról álmodozott, hogy egyszer híres orvos leszek, és hogy egyszer hallott egy orvosról, akit Lukácsnak hívtak.” „Persze”, mondta a pap, „Lukács Pál apostol útitársa volt; Lukács, aki az evangéliumot és a Cselekedetek Könyvét írta, orvos volt.” Lukács nem értette, hogy a pap miről beszélt. „Szeretnél orvos lenni?” Lukács mohón kérdezte: „Lehetnék?” „Hát éppen lehetnél, de ahhoz sokat kell még tanulnod. Papírjaidból látom, hogy csak nyolc elemid van.” Lukács Kicsi Jóskára nézett: „Oh, ha híres orvos lennék, azonnal meg tudnálak gyógyítani. Igen, tanulni akarok. Várd meg, Kicsi Jóska, várd meg, amíg nagy orvos leszek. Jaj, várd meg . . .” Szíve mélyéről jött a keserves szó. De amint meghallotta önnön szavát, mindjárt rájött, hogy bolondot beszél. Kicsi Jóska nem várhat, neki most kell meggyógyulni. A kisfiú nem mozdult, nyugodtan aludt. Lukács emlékei most gyorsan váltották egymást. A lelkész elvitte a szállására, amit egy másik jövevénnyel kellett, hogy megosszon. Munkát egy supermarketen kapott, ahol zöldségesládákat kellett kiraknia. A boss hamar megkedvelte, mert Lukács ügyesen tudta tisztítani a salátát meg a káposztát, lehántani a fonynyadt leveleket és szépen kirakni a mindenféle zöldségnemüt a polcokra. De Lukács nagyon egyedül érezte magát. Lakótársa sokat járt el szórakozni. Eleinte hívta Lukácsot is. De a dolog valahogy félresikerült. Lukács nem nagyon szeretett inni, egykét pohár sör elég volt neki. Az egyik lánnyal a társaságukban igyekezett beszélgetni — a lány értett valamit magyarul is. Lukács mesélt neki a földről meg a fákról, ahogy azok egymással susogva beszélgetnek, meg hogy hogyan születik a kisborjú. A lány először kuncogott, és azt mondta, hogy „Jaj, de érdekes”, de azután elfordult tőle. Egyszer meg Lukács meghallotta, amint odasúgta szobatársának: „Ezt az unalmas alakot meg máskor ne hozd magaddal.” így hát legközelebb nem is ment. Pedig a lány nagyon csinos volt. Egy délután, amint ment haza munkából, megütötte egy futball-labda. Ahogy körülnézett, hogy hová rúgja vissza, látta, hogy egy kisfiú integet nagyban: „Iderúgd!” Könnyedén megpöccentette a labdát és tovább akart menni. De a labda ott
