Magyar Egyház, 1991 (70. évfolyam, 1-6. szám)
1991-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal MINDENKOR ÖRÜLJETEK „Mindenkor örüljetek.” (1. Thessalonika 5:16.) Bibliaolvasás: 1. Thessalonika 5:12-25. Az emberek lelki szükségeire gondolva a lelkésznek minden januárban eszébe jut, hogy beszélnie kell az örömről. A karácsony öröme gyorsan elhalványult. Az újévi nagy elhatározások izgalma, legtöbb esetben, az elhatározásokkal együtt, lehervadt. Január közepéig legtöbben észreveszik, hogy az új esztendő nem másabb az előző éveknél. Sokakra ráül az élet hiábavalósága érzete. Az élet megint üresnek, pusztának, szürkének látszik, és a szívre ráülepszik a szomorúság köde. Ha legtöbben nem mondják is ki, de érzik azt, amit a Prédikátor Könyve írója így fejezett ki: „Igen nagy hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” (Préd. 1:2.) De: az élet élni akar! Az ember nem tudja sokáig eltűrni a borúlátást. Az élet ösztöne örömöt követel. Ezért a szomorúság és hiábavalóság érzésével szembetámad. Az ember örvendeni akar. Ez a lélektani oka a farsang, a karnevál, a vidámság és szórakozás szokása bevezetésének vízkereszt (január 6) után és a böjt előtti időszakban. A vigalmat, mulatozást, ünneplést, dínomdánomot és a jelmezes mulatságot használták öröm keltésére. Semmi hibát sem találhatunk az örömre való törekvésben. Inkább üdvözöljük az örvendezés ösztönét. Nem gondolom, hogy az Isten boldogtalan és szomorú Teremtő lenne. Pontosan az ellenkezője! Akkor hát a teremtménye miért legyen boldogtalan és szomorú? A Westminsteri Hitvallás lelkészei, a Rövidebb Káté írói mindjárt az első kérdés-feleletben foglalkoztak ezzel a tárggyal eképpen: „Mi az ember fő célja? Az ember fő célja az, hogy dicsőítse Istent, és örvendjen neki mindörökké.” Vagyis az embernek Istenben kell örvendeznie. Ha az Isten boldog, akkor a teremtménye miért ne „törekedne boldogságra”? Feltehetjük tehát azt a kérdést, hogy nincs-e alapvető baj az olyan emberei, akinek a szíve nincs csordultig tele az örömmel? Nem volt-e igaza Pálnak, amikor leveleiben ismételten ezt írta: „Mindenkor örüljetek”? Mindenkor! De kérdezzünk tovább: Pál ezzel a felhívással nem lőtt-e túl a célon? Örülni — igen. De mindenkor — hogyan? Miért örülj, amikor beteg, szegény vagy elnyomott vagy? Miért örvendj, amikor a halál a szerettedet elragadja tőled? Miért örvendezz a háborúskodó emberiség közepette? Vagy miért légy boldog, ha (Jézus miatt) „gyaláznak és üldöznek és mindenféle rosszat hazudnak rólad”? Ez az utolsó mondat Jézus szavait idézte a Hegyi Beszédből. A teljes idézet így hangzik: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok azért, hogy jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Máté 1:11-12.) Tehát Jézus azt mondta, hogy amikor gyalázzák, üldözik és hamisan vádolják őket, a tanítványainak örvendeniük és ujjongniuk kell. Ebből nyilvánvaló, hogy az öröm több, mint csupán kacagás, mulatás vagy általános jó közérzet. Valami mélyebb, valami lényegbevágóbb, mint ezek. Ezért ma próbáljunk beletekinteni ebbe a kérdésbe. Ha hozzákezdünk leírni az öröm okait, hosszú és színes jegyzék jön létre. Évek során ismételten meglepett az öröm sokfélesége, amikor, például átgondoltam Jézus s tanítványai, az apostolok és saját kortársaink közül egyesek örömének a forrásait. Jézus ma idézett két mondata segít megértenünk az öröm mélyebb jelentését. Azt mondta, a tanítványainak örvendezniük és ujjongniuk kell, amikor őket megvetik, üldözik és minden gonosz hazugságot mondnak róluk „én érettem”, Jézusért. Ezt a kifejezést, „én érettem”, Jézusnak az önmagáról mondott következő megállapítása szerint kell érteni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. „Én vagyok a világ világossága”, „Én vagyok a jó pásztor”, „Én vagyok a szőlőtő”, „Én vagyok a feltámadás és az élet”. Vagyis a Jézusért való gyaláztatás, üldöztetés és vádoltatás azt jelenti, hogy a hívő embert az igazság, igazságosság, helyes élet, szívesség, szeretet, testvéri segítség, tiszta ész, fegyelmezett élet, az Isten gyülekezetéhez ragaszkodás és az örökkévalóság reménye miatt vádolják, üldözik és mocskolják. Például: te helyesen, igazságosan cselekszel, és valaki amiatt vádol téged, de te szívedben érzed igazságod örömét. Vagy valakinek testvéri segítséget nyújtasz és emiatt érzelgős hülyének bélyegeznek téged, de te örvendsz afelett, hogy Jézus szerint cselekedtél. Vagy esetleg nagyon burkoltan üldözhetnek amiatt, mert mindenkinek tiszteled és megadod az emberi jogait minden vonatkozásban, de te szívedben érzed Urad örömét, akinek e szavaiban gyönyörködsz: „Jól van, jó és hű szolgám . . . menj be a te urad örömébe”, mert „éhes voltam és ennem adtál, szomjas voltam és innom adtál, beteg voltam és meglátogattál, fogoly voltam és eljöttél hozzám ... Mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek ezt eggyel az én kicsinyeim közül, én velem cselekedtétek meg”. (Mt. 25.) Jézusért, vagyis azért, hogy Krisztushoz hasonlítasz és az igazságot cselekszed, esetleg még a családodban a házastársad, a szülőd, a gyermeked részéről is gyalázatban, vádlásban vagy üldözésben lehet részed. Még ott is valakinek nem tetszhet az, hogy Krisztus útját járod, vagy azt egészen vállalod és nemcsak jelképesen teszel azon néhány lépést. Akkor tehát még mennyivel inkább fel kell készülnie a keresztyénnek hasonló elbánásra mások részéről. Isten igéje bátorítja a keresztyént minden ilyen helyzetben, amikor „mindenféle roszszat mondanak róla” Jézusért, a Krisztussal való szövetségéért, a vele való hűséges barátságáért. Van-e ilyen örömöd, a Krisztus mellett megállás öröme, még ha az egész világ is a rossz úton jár, és neked hátrányt kell elszenvedned az igazság mellett állásod miatt? Valaki felhozhatja az ellenvetést: milyen „furcsa” öröm ez! Igen: különös öröm, a Jézus lelkében járás öröme, az az öröm, amit a hívő már most érezhet, mint „nagy mennyei jutalmát”. Hadd említsek meg még néhány „különös” örömöt, amit jegyzetembe leírtam. Ott van a hálaadás öröme. Amikor valaki az embertársaitól valami segítséget, szívességet, gondoskodást vagy bármi egyéb jó dolgot kap — ha ép az esze — azt mondja: köszönöm, köszönöm szépen! Öröm kifejeznünk szívünk háláját az embertársainktól nyert jó dolgokrét. Másfelől, alig van szomorúbb annál, mint amikor hálátlan emberrel találkozunk különösen, ha annyira vak és eltompult, hogy nem lát semmi okot arra, hogy Istennek hálát adjon az életért és sok áldásáért. Amikor valaki hálátlan Isten iránt, a szomorúság és hiábavalóság köde örömtelenné teszi az életét. A hála örömének ez a hiánya pedig elégedetlenséget, telhetetlenséget, idegességet, feszültséget, civakodást, válást, az egyesek és csoportok között összeütközést hoz létre. Ezekből bőven van nekünk itt a gazdag Amerikában is, ami mutatja, hogy maga a gazdagság nem teszi az embert hálássá, és ahol az egyénekben és a társadalomban nincs hála, ott igazi öröm sem lehet. Ezért szükség
