Magyar Egyház, 1989 (63. évfolyam, 1-6. szám)
1989-11-01 / 6. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal már nem bírták tovább; teljesen kimerültek, nemcsak ők, a kis szamár is. De hol bújjanak el? A vidék sziklás volt és puszta, sehol egy barlang és a fák is kopárok voltak. Lehullatták leveleiket. Persze, hiszen tél volt. És itt következik az első legenda, amit el akarok nektek mesélni. A sziklás út mellett a nagy fenyőfa állt. Mármost abban az időben a fenyőfa is olyan volt, mint a többi fa: nyáron lombkoszorúban pompáztak, de ahogy jött az ősz, a levelek megsárgultak és rozsdaszínűvé váltak és hamarosan le is hulottak. Kopasz ágak, üres fészkek. József, ösztönösen, vagy éppen csak félelmében, a nagy fenyőfa felé vette útját. És ahogy leroskadtak a fa alá, mit nem láttak: a fa egyik oldalán hatalmas üreg ásított rájuk. Elég nagy mindannyiuk számára, a csacsit beleszámítva. Remegve másztak a faüregbe, hiszen az üreg látható volt és az üldöző katonák szeme éles. A szegény menekülők olyan fáradtak voltak, hogy hamar elnyomta őket az álom. Lódobogásra riadtak fel —, ó, jaj, a katonák utolérték őket! József ki akart lesni az üregből, de nem látott semmit. Ugyan hajnalodon már, de József szemét sötétség takarta. Percekbe telt, míg József rájött, miért volt minden sötét a szeme előtt: a fenyőfa ezernyi levele takarta be őket. Éjszaka, egy rövid éjszaka, a fenyőfa kopasz ágai telenőttek friss levelekkel. József hallotta is, amint az egyik katona odakiáltott a többieknek: „Nézzétek, milyen fura fa: télen levelei vannak.” De elvágtattak a fa mellett és József ott maradt imádkozva: ,,0h, Uram, Hatalmas Isten, menedékünk és kőszálunk! Áld meg ezt a fát, amellyel megmentettél minket!” És attól a hajnaltól fogva, legyen ősz vagy tél, a fenyőfa nem lesz sárga vagy rozsdaszínü, hanem örökké zöld marad. Még egy napba telt, amíg kijutottak Heródes országából. így azután üldözőik elől biztonságban voltak. De mégis nehéz útnak néztek elébe. Este lett megint, hideg este. Egy másik legenda azt mondja el, mi történt azon az estén. Józsefnek sikerült tüzet gyújtania, de bizony csenevész tűz volt, a rozsé nedves volt a hótól; inkább csak füstöt adott, nem tüzet. Pedig fáztak nagyon. Hidegtől meggémberedett kezükkel arra sem voltak képesek, hogy legyezzék a tüzet és úgy szítsák fel. És amikor József szegény fújni próbálta, csak gyenge lihegés tört elő melléből. Kétségbeesésében még a szamárra is rászólt: „Fújj már rá erre a tűzre, hadd éledjen fel!” De a szegény pára meg sem mozdult, az is csak aludt a fáradtságtól. Egyszerre csak suhogás a levegőben és egy pici madár szállt le eléjük. Apró, barnás-szürkés, semmi kis madár. Remegett és reszketett a hidegtől ő maga is. Aztán a kis madár pár lépést tett a pislákoló tűz felé, felborzolta tolláit, kiterjesztete pici szárnyait és elkezdett csapkodni velük, mint valami legyezővel. És ime, egy láng csapott ki a csenevész tűzből, éppen a pici madár begye felé. De hiába égette a láng a kis madár begyét, nem riadt vissza, csak tovább csapdosott szárnyával; meg nem állt addig, amíg a tűz nem égett eleven lángokkal édes meleget árasztva szerteszét. Mária hálásan kiáltott fel: ..Drága kicsi madár! Meleget adtál a kisbabámnak. Áldjon meg az Űristen örökké!” Es az Ür meg is áldotta a kismadarat: ettől kezdve és mindörökké a vörösbegy viseli önfeláldozó szolgálatának medáliáját a mellén. Barnás-szürkés a kis madár, de vörös begye olyan széppé teszi. Elmúlt újra egy nap. Mostmár biztonságban, lassan poroszkáltak a vándorok. Ami a következő este és reggel történt, újra szép legenda lett. Már a pusztában voltak és az oázis, amit alkonyaikor elértek, tele volt színes virágokkal, fehér liliomok, lila orgonák, sárga akácvirágok. Mivel már sok napja voltak úton, Mária azt gondolta, hogy ruhát kell mosnia, különösen a kisbaba pelenkáit. A mosás könynyü volt, de hová aggassa ki a ruhát száradni? A földre nem lehetett, mert az homokos volt. A liliom gyenge volt, leroskadt volna még a könnyű gyolcs alatt is. Az orgonabokrok túl magasak voltak Mária számára, az akácfa meg tüskés volt. Mária körülnézett és egyszerre csak megpillantott egy kis cserjét, ami fel sem tűnt elébb: se színe, se virágja, se illata — egy rozmaringbokor volt. De amikor Mária ráterítette a pelenkákat, csak éppen megremegett a bokor, tartotta őket szépen; másnap reggelre a ruha száraz volt és ragyogóan fehér. Mária ajkáról elrebbent egy sóhajtásnyi imádság: „Köszönöm, Uram; és áldd meg a rozmaringot!” Ugye tudjátok, hogy az Űristen meghallgatta ezt a kis imádságot, hiszen szép füstös kék virágja van, és ha megdörzsöljük ujjaink közt a levelét, édes az illata. Nem csoda, ha valaki a szíve választottját „rozmaringom”-nak hívja. Aztán a vándorok csak folytatták útjukat. Nappal sok vadállatot láttak, de csak messziről. Egyik este azonban korábban, mint máskor, amikor egy oázishoz érkeztek, a forrás melletti kis tó mellett egy sereg mindenféle állatot láttak, amint esti italukat szürcsölték a vízből; és amikor biztos távolban József tüzet rakott, az állatok csak odaballagtak: oroszlán, pusztai róka, gazella, zebra, vadmacska, meg egy sereg másfajta vadállat. A vándorok eleinte féltek, de az állatok csak bámulták a kisbabát és a Kis Jézusnak ez nagyon tetszett. Odabillegett az állatokhoz. Mária és József ereiben megfagyott a vér, de hang nem jött ki szájukon, amint a Kis Jézus szépen megsimogatta az állatokat sorba. Mindegyik kiáltott a maga nyelvén, mintha állatnyelven énekelni akartak volna. Csak a vadmacska nem, miért, miért nem, csak valami rekedt remegő morgás jött ki a torkából. Azután, amilyen csendben jöttek az állatok, úgy el is mentek és eltűntek a pusztai éjszakában. Kivéve a vadmacskát: az ott maradt, közel a tűzhöz és le nem vette sárga szemét a Kisjézusról. Mikor reggel Mária felébredt, hát látta, hogy a Kisjézus édesdeden alszik, feje meg ott nyugszik a vadmacska cirmos bundáján. „Óh, áldd meg a vadmacskát, kicsi fiam párnáját, Úristen!”, suttogta Mária. És attól a naptól kezdve a macska otthagyta a pusztát és az erdőt, és ottmaradt az ember mellett elégedetten dorombolva. Mindezalatt a szamár, persze, velük volt. A hűséges állat, amely Názáretből elhozta a hátán Máriát Bethlehembe s amely menekülésük első rémületében olyan gyorsan futott velük. Egy legenda azt meséli, hogy ez a szamár velük maradt Egyiptomban és évek múltán vidáman kocogott velük vissza Názáretbe, amikor Heródes már halott volt, és ők biztonságban térhettek vissza hazájukba. Gondolhatjátok, hányszor adott hálát Istennek Mária és József, no meg később a Kisjézus is, ezért a hűséges buta állatért; hányszor kérték az Istent, hogy áldja meg a szamarat. Hogy miképpen áldotta meg Isten a szamarat, az már nem legenda: olvashatjátok a Bibliában: a szamár tisztességes volt, hogy az Úr Jézust Bethániából Jeruzsálembe vihette virágvasárnapon; s királyi állat lett belőle, amely a Királyok Királyát vitte hátán az ember üdvösségének útján. Fák és virágok és állatok, akik találkoztak a Kis Űrjézussal, és akik szolgáltak neki: az Úr megáldotta őket mind. Mert az Isten szeret, és Ö nemcsak az embert szereti, hanem egész gyönyörű teremtett világát. Harsányi András
