Magyar Egyház, 1986 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1986-09-01 / 5. szám
6. oldal MAGYAR EGYHÁZ randája, hogy majd — holnap vagy azután — időt szakíthatsz arra, hogy körülnézz a világodban és megmutasd, hogy szíved is van?! Mi, lelkipásztorok, hányszor halljuk a sikoltást és az önvádat: Ha újrakezdhetném az életemet, mindent máshogyan csinálnék! A családomnak élnék! Igen, lazíts magadon. Lépj a fékre még ma! Mert egyszer a te drámádban is eljön a finálé, és legördül a függöny. Vagy más hasonlattal élve: a halál mindenkit elvisz a Nagy Szakadékhoz, amin túl vagy a semmi, vagy a kárhozat, vagy az Isten van. Isten azt üzeni, hogy a Nagy Szakadék fölött híd ível, és azon még életedben átmehetsz. A hidat azonban csak a hit szemével láthatja, érzékelheti az ember. Testi szemek nem láthatják, fel nem foghatják, hogy a Hídnak keresztalakja van, és vércseppek színezik az otromba faalkotmányt. A Biblia világosan tanítja — szemben a költők és spiritiszták hiedelmével, hogy a halál: ellenség. Talán személy is, úgy, ahogy azt a középkori dans macabre jelenetekben csontvázként, kaszával a kezében ábrázolták. Addig, amíg Isten seregei a Sátán felett teljes győzelmet nem aratnak, irgalmatlanul érvényesíti a jogait az élők világában. A Sátán tudja, hogy az ideje rövidre szabott, — azért is gyilkol, pusztít eszeveszetten. Különösen Isten népe ellen dühösködik, s kaszál bele a soraiba. Az sem véletlen, hogy két éven belül egyházunk két tartóoszlopát döntötte ki. De az is meg van írva, hogy amit a Sátán rossznak tervez, abból Isten az övéinél jót hoz ki. Dolinszky Tibor és Rácz Ilona — a nőegylet két évvel ezelőtt elhunyt szorgos elnöke álmában hunyt el. Isten a Sátán által kimondott halálos ítéletet a végrehajtásnál alvás közben történt szívatakká változtatta! Nem hosszú, kínos betegség vitte el őket, hanem egy pillanat — és megállt a szívük. Isten népe azt is tudja, hogy a Sátán és a nagyvezérkara, amikor Krisztus visszajön és átveszi a hatalmat, a tűznek tavába vettetnek. Isten végső rendjében, az Űj Jeruzsálemben „halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel. 21:4). Gyászistentiszteletek alkalmával különösen hangsúlyozni kívánja Isten, hogy az ember sorsában nem a halálé az utolsó szó, és hogy a Nagy Szakadékon átvezető hidat minden földi halandó rendelkezésére bocsátotta. Jézusnak a Lázár nőtestvéréhez, Mártához intézett szavait ismerjük: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz én bennem, ha meghal is, él. És aki csak él, és hisz bennem, soha meg nem hal.” És az Űr megkérdezte Mártától: „Hiszed-é ezt?” (János 11:25, 26.). Egyértelmű, világos kijelentés: aki Jézusban hisz, elfogadta őt Urának, soha meg nem hal! A test, ami porból lett, porrá lesz. Hamvasztásnál a szó szoros értelmében hamuvá válik. De az, ami az embert emberré teszi, a szelleme, a személyisége a testi halál után kilép az anyagból, a biológiai megkötöttségből, és egy új, spirituális testet, létformát vesz föl. Azt mondja Jézus: Hogy ez a te élményed is lehessen, szólíts meg. Mondd ki a nevem. Hívj meg a sorsodba. Mártának nem azt mondotta Jézus, hogy tégy nagy dolgokat érettem, hanem hogy higgye el, hogy ő, Jézus, a feltámadás és az örökélet. Hogy Dolinszky Tibor hányszor állt meg az élő Jézus Krisztus előtt, és mit beszélt vele, nem tudom. Egyszer bizonyosan kiáltott hozzá, és átölelte a keresztet. A kiáltását, úgyis mint a lelkipásztora és úgyis mint a barátja, természetesen nem a fülemmel, hanem a Szentlélek közvetítésében és hullámhosszán hallottam/fogtam. Ez akkor történt, amikor a felesége kinyitott mellkassal, kihagyó ütemet verő szívvel a műtőasztalon feküdt. És hányszor, az erős megy el, és a halálból visszahozott, a gyenge marad itt. Isten időben — a mi időnkben — figyelmeztet bennünket arra, hogy a fizikai halál után mindenkinek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, és számot kell adnia a cselekedeteiről. A minősítést az örök életre nem a temetéseken általában elhangzott eulógiák, azaz jókat jól mondó beszédek, hanem a bűneinket magára vállaló és azokért megfizetett Istenfia, Jézus Krisztus adhatja. A kegyelem csak a halálig működik és van érvényben. A halál után már kinek-kinek magának kell felelnie. Az az egyház jó híre, hogy az Isten szeretetét, ami a Fiában a Názáreti Ácsban testet öltött, igénybe vehetem, Jézus nekem is megszerezte, javamra íratta Isten bocsánatát és az üdvösséget. És az ige arra is figyelmeztet, hogy amikor majd eljön a végső óra, és kilépek e földi testből, semmi mást nem vihetek magammal, csak szeretetet. Isten iránti hálából fakadt cselekedetek, önzetlen, meleg érzések, kis emberi gesztusok, amiket együttérzés, segítőkészség, nemes szándék inspirált, — marad a tarisznyámban. És mindenekfelett egy nevet emelek magasra, magam elé, azt, hogy Jézus Krisztus. Az Isten szeretete és a tőle fogant, aktivált szeretet, ami soha el nem fogy, a halálon túl is megmarad! Hadd emlékeztessem a minden ágból, nyelvből, felekezetből egybegyűlteket, hogy most valakinek nagy szüksége van arra, hogy szeretet-áramokkal felmelegítsék a szívét és megtámogassák. Az özvegy. A végtisztesség-adásoknál elkerülhetetlen a kollektív részvétnyilvánítás, nemcsak azért, mivel az így illő, de így diktálja a lélek és az együttérzés is. De annak, akire majd rászakad a magányosság, a múló hetek és hónapok alatt is jól fog esni, hogy ismerősök, barátok telefonon és személyes találkozások során szeretetükről biztosítják. Aki átélte, az tudja, hogy nemcsak a halottakat lehet elfelejteni — az élőket is. Dolinszky Tibor, a soktálentumú sáfár, jó magyar és egyházi munkás, lejelentkezett a Gazdánál. Hisszük, hogy a fogadáskor számára is felhangzott az ige: „Boldogok azok a szolgák, kiket az Űr, mikor hazamegy, vigyázva talál” (Lukács 12:37.). Trombitás Dezső (Dolinszky Tibor gyászszertartásán 1986. augusztus 9-én hangzott el.) MEGALAKULT AZ ÉSZAK-AMERIKAI REFORMÁTUS MAGYAR ÖKUMENIKUS BIZOTTSÁG „Imé mily jó mily nagy gyönyörűség az atyafiak közt az egyenesség, ha békével együtt laknak.” A testvéri egyetértés áldásairól szóló 133. zsoltár jutott eszembe, amikor az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület bezárta ez évi gyűlését szeptember 2-án Ligonier, Pennsylvaniaban. Bizonyára egyháztörténeti jelentőségű az, hogy megalakult a református magyar ökumené bizottsága. A Lelkészegyesület, amely magában foglalja felekezeti különbség nélkül az egész észek-amerikai magyar református lelkészi kart, egyhangúlag elhatározta, hogy a világ húsz országában élő magyar református egyházak felé testvéri kapcsolatokat létesít. „Imádság az egymáshoz vezető útakért” litánia elmondása után (megjelent a Reformátusok Lapja július 13. számában) hosszú és hasznos vita alakult ki a református magyar ökumené nehézségeiről, lehetőségeiről és áldásairól. A résztvevők kifejezték azt a felismerést, hogy ebben az évszázadban a Történelem Urának kegyelméből az Egyetemes
