Magyar Egyház, 1985 (64. évfolyam, 1-5. szám)
1985-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal TE KINEK MONDASZ ENGEM? „Néked adom a mennyek országának kulcsait.” (Máté 16:19.) Jézus közvélemény-kutatást végzett a tanítványai között: kinek tartják őt az emberek? Egyik tanítvány azt mondta — Keresztelő Jánosnak; a másik, hogy Illésnek, a harmadik meg Jeremiásnak. Keresztelő Jánost tán egy éve, hogy lefejeztette Heródes, és feltehető Jézusban ő öltött testet. A zsidó köztudatban Illés szintén igen magas helyet foglalt el. Húsvétkor az ortodox zsidó Illés számára ma is üresen hagy egy széket az asztalnál. A Messiás eljövetelét ugyanis Illés visszajövetele előzi meg. Ugyancsak visszavárták Jeremiást, akiről az a hagyomány járta, hogy ő rejtette el a frigyládát a Nébó hegyének valamelyik barlangjában, és Jeremiás adja azt át a Messiásnak, ha eljön. A tettei, a csodái után ítélve egy nagy prófétai személyiség. Ez azonban csak szóbeszéd, second hand-hiedelem. Jézust sokkal inkább az érdekli, hogy a közvetlen környezete, a tanítványai hogy vélekednek róla? — Hát ti mit mondtok, ki vagyok ? Én súlyos csendet érzek a kérdésfeltevés után. Szinte látom, amint a tanítványok feszülten koncentrálnak. A válasznak becsületesnek, igaznak kell lenni. A Mester egyébként is látja a gondolataikat. Az Ür tekintete végigpásztázza az arcokat. A csendet Simon kirobbanó mondata töri meg: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!” Minden szem Simon felé fordul. Annak szemei önkívületben izzadnak. Nem hiszem, hogy a tudatáig hatott, hogy mit mondott. Jézus csendesen bólintott. így igaz. Simon kimondta a titkot, amit földi ember nem, csak a szent angyalok tudtak, hogy — az ige testté lett. A titkot -— a száját, a nyelvét használva — maga az Isten nyilatkoztatta ki. — Mától kezdve nem Simon, hanem Péter a neved. Kő! Gondolom, meg is ölelte a széles vállakat, ahogy azt férfiak teszik, amikor a szeretetüket, az elismerésüket egy másik férfi felé ki akarják fejezni. Majd így folytatta: „Ezen a sziklán építem fel az anyaszentegyházamat... És néked adom a mennyek országának kulcsait”. Nincs értelme, hogy feszegessük az évezredes vitát, hogy Jézus Pétert tette volna meg a keresztyén egyház fejévé, és mint első római püspök Krisztus földi helytartója volt. Anynyival is inkább, mivel a Péternek tett ígéret és felhatalmazás jogfolytonosságának a mindenkori római püspökre való átruházását, valamint a pápa oldó és kötő felségjogának, és a csalatkozhatatlanságnak a dogmáját — különösen a II. vatikáni zsinat óta — nem egy római katolikus teológus is megkérdőjelezi. Vezérszavakban csak megállapítjuk, amit a reformáció népe vall: 1. Krisztus a kőszikla (Róm. 9:33, I. Kor. 10:4.); 2. az egyház szegeletköve, támpillére Jézus Krisztus, akire ráépülnek a próféták és apostolok mint alapkövek (Ef. 2:20.); 3. aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, az mint élő kő épül fel lelki házzá, szent papsággá (I. Péter 2:5). Tehát Péter és Pál és Kornélius, a százados, és mindaz, aki hitte és megvallotta, hiszi és megvallja, hogy a felfeszített és a feltámadott Jézus az élő Isten Küldötte, a Közbenjáró Isten és ember között, a bűntől Szabadító, az egy-egy kő az anyaszentegyház építményében. A fundámentum, amin az áll, maga a Krisztus. Nagy tisztesség Péter számára, hogy ő volt az első alapkő, akit a Szentlélek az Ekklézsia fundámentumára a Jézus vérével mint malterrel odakötött. És mellérakta, hozzá tapasztotta a Szentlélek a következőt és a következőt és a következőt, nagy egyházi atyákat és névtelen mártírokat, és rakja ma is a falakat. A Krisztus testének épülése egy élő folyamat, s az Úr visszajöveteléig tart. Hogy Péter csak egy kő — egy tégla — volt az egymás mellé és nem egymás fölé helyezett kövek sorában, mutatja az is, hogy nemsokkal a nagy vallástétele után, amikor Jézus a ráváró szenvedésekről beszélt, és Péter kétségbevonta a próféciát, az Úr keményen rendreutasította. — Apage Satanas! Távozz tőlem Sátán! Oka volt annak, hogy Péter megkérdezte Jézustól, hogy hányszor lehet az ellene vétőknek megbocsátani? A látszólag elvi kérdés mögött a saját szorongása volt, hogy neki, a visszaesőnek hányszor bocsátja meg Isten a bűneit? Mindig gyanús, ha egy prédikáció tudományos értekezés, a mások hitéről szóló riport, politikai időjárásjelentés, — és nem személyes vallástétel. Jézus egy konkrét szituációban — Cezárea Filippiben, azután, hogy az isteni küldetése bizonyítására a farizeusok és a szadduceusok jelt kértek tőle — tette fel a tanítványoknak a kérdést, hogy „ti pedig kinek mondotok engem?” Engem az én történelmi miljőmben szólít fel a Szentlélek, hogy nyilatkozzam. Számomra konkrétan, lebontva így aktualizálódik a néhavaló krisztusi kérdés: — 1985 első napjaiban, úgyis mint magyar emigráns igehirdető, aki megetted kenyered javát, te kinek tartasz engem? A válaszom megmutatja, hogy az élő egyháznak, az Ekklézsiának vagy csak egy egyházképzetnek vagyok az elkötelezettje. Ifjú titánkoromban, amikor már a saját fejemmel kezdtem gondolkodni, elismertem, hogy Jézus nagy ember, Istennek egy kivételes eszköze volt. A háború, az összeomlás, a családomat féltés sokszor számra hozta a nevét, de az emberi szűkölésből és nem szívbéli meggyőződésből fakadt. Már nagyobb volt mint egy ember, de még mindig csak ködalak volt, aki fel-feltünt, aztán szétfoszlott. A második világháború utáni ébredésnek szinte minden vezető személyisége szolgált Tatabányán, ahol vezetőlelkész, majd esperes voltam, és másokkal együtt én is bizonyságot tettem, hogy elfogadtam Jézust Uramnak. Utána személyesen és többször is találkoztam vele. Az összeroppanás és önmagámtól való exodusok idején világi és világjáró ember lettem, és a magam útját jártam. Jézus mindig komolyan veszi, ha valaki meghívja őt az életébe. Az egyességet ő a vérével pecsételi meg. Az önmagámtól való szökéseim valójában őelőle való menekülési kísérlet volt. A bűneim azonban utolértek. A bűn felismerése még nem jelent bűntudatot, mégkevésbé bűnbánatot. De egyre kényelmetlenebb volt egyfedél alatt élni azzal a magammal, aki törődik velem, és a Fia nekem Testvérem, Barátom! Es egyszer történt, hogy a halál bemutatott az Élet Fejedelmének. A találkozást a Szentlélek időzítette. Jézus emlékezett rám. Valahol a Ráktérítő fölött a vállamra tette a kezét, és azt mondotta: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz el, és a láng meg nem perzsel téged” (Ézsaiás 43:1-2.). S azóta nem múlik el nap, hogy ki ne mondanám a nevét, meg ne beszélném vele a dolgaimat. Jézust élőnek és Úrnak a Szentlélek jelenti ki. Mint ahogyan Péternek is a mennyei Atya jelentette ki Isten ama Krisztusának őt. A Szentlelket kérni lehet, hogy adjon a szívedbe igazi, élő hitet, és teremtsen közted és Krisztus között személyes kapcsolatot. Most, hogy olvasod e sorokat, mondd hangosan: — Szentlélek, én hinni akarok! Légy szíves, cselekedd meg, hogy találkozzam Jézussal! Pál apostolt Damascus előtt a lóról taszította le a Szentlélek, és belevakult a fényességbe; Luthert egy erdőben, iszonyú mennydörgés és villámlás közepette roskasztotta térdre;
