Magyar Egyház, 1982 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5-6. szám
MAGYAR GGYtmi 7. oldal Jk A NYÁKNAPJA — 1982 Jk — Emlékszel még Rá? Fejkendője folyton félrecsúszott — kopott, régimódi kalapját a szomszédasszony megmosolyogta. Próbáld felidézni Őt, amint hat gyerek után, elhízva áll a tűzhely előtt és nézi a karácsonyi kalácsot, vajon nem pirult-e meg túlságosan? — Emlékszel-e pontosan, tisztán mindarra, amit mondott? “Kedveském, sose haragudj azokra, akik ártanak neked!” — És te haragudtál és haragszol! Haragszol a hazudozókra, akik szabadságról szónokolnak, amikor saját, jól felfogott érdekedben el kellett harapnod a szót... Haragszol, mert idegen despoták páncélmonstrumai rommálőtték legszebb álmaidat.... — És emlékszel még arra, hogy miután kimosdatott, felöltöztetett az iskolai évzáró ünnepély előtt — utánad szólt még: “Aztán ne kószálj el túl messzire, siess haza, mert nem tudok elaludni addig, még nem vagy itthon. ” — És te igenis elkószáltál! Messzire, irdatlanul meszszire mentél! Otthagytad Őt 1956 egy ködös hajnalán, vagy később, egy bécsi társasutazáson. És azóta nem tud aludni, nyugtalanul forgolódik a tarka cihás dunyha alatt, vagy nyitott szemmel álmodik rólad gyöngyvirágok, kövirózsák alatt a temetőben. Amink van, amink még'lehet — Tőle származnak. Amikor kis kezünk még meleg és puha volt és nem szorult ökölbe, Ő tette össze elalvás előtt és Ő mondta előre, hogy: “Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem...” — Dobd félre ma az előjegyzési naptárt — ne állj neki megjavítani a kocsi hátsólámpáját és nyomd a szomszéd kisfiú kezébe a baseball meccs jegyet. Menj le a basementbe, turkálj pókhálós hajóbőröndök, ősi, szakadt bonbondobozok mélyén, hátha kezedbe akad néhány elsárgult fénykép, egy két levél... Szökj el velük egy csendes zúgba, ahova már nem hallatszik a Western-film sortüze a TV-ből, ülj le, áhítattal teregesd ki őket — és gondolatban szökj haza Hozzá, Anyához, Anyukához, Mamához. — Itt koradélután van — otthon hajnali egy... Irdatlan messze, Pesten, vagy Nagyatádon még nem is pirkad. Anyád tán éppen rólad álmodott — sóhajt, villanyt gyújt, leveszi a fényképed az éjjeliszekrényről — újból kialszik a fény, de még sokáig, nagyon sokáig nem tud elaludni.... — Nini, ez a régi fénykép! A kertvégi vén akác alatt áll, a csókafészek alatt, nagyvirágos, nyári ruhában. Te lehetsz vagy hároméves és éppen bőgsz, mert elejtetted a csónaknyi görögdinnye-szeletet... Mikor is kattanhatott a harmonikás, vén fotomasina — 1935-ben, 41-ben, 46 nyarán, őszén...? És egyáltalán, te vagy az a kisfiú, vagy az öcséd? Anyád ott áll a csókafészek alatt és talányosán a messzeségbe néz, mintha már akkor tudta volna, hogy egyszer elnyel téged mindörökre... így áldozz Neki ezen a tavaszi délutánon... anyák napján, messze idegenben. Ne szégyeld, ha elérzékenyülsz, ne félj, itt nem lát senki. — Igen, Mr. Kovács, Mr. Szabó, Mr. Tóth — egyszer régen, nagyon régen az ölében ültél és Ő kijavította selypegő szavad: “megyek” és nem “medek” kisfiam! Megyek, megyek, megyek — és tényleg elmentél. — A fiad bohóckodva hadarja a betanult hazai szavakat: “Jonapot kívánok, en madar származás vatyok... megjotek a fehérvári huszarok...”. — Ne sírj — minek. Elmúlt, tovatűnt sokminden, de ami még szép, igaz és jó benned, azt add tovább az utánad következőknek, ahogy te is kaptad... Anyádtól! — Aztán üsd fel az írást és olvasd jó Károly Gáspár varázslatosan szép szavait a Lukács írása szerint való Evangéliumból: “...és meglátván őt elesődálkozának és monda neki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? — íme apád és én nagy bánattal kerestünk téged...” — Tényleg, miért is cselekedtük ezt Vele...? ...Nagy bánattal keresnek minket és soha, de soha nem fognak megtalálni többé... TűrehányiSándor Az Allen Parki Ifjúsági Konferencia megnyitó istentisztelete
