Magyar Egyház, 1982 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1-2. szám
MAGYAR £GYtlAZ 4. oldal KÁLVINGENFJE A LEGTÖBB VALLÁSNAK “szent helyei” vannak, ahová a hívők időnként elzarándokolnak abban a meggyőződésben, hogy ezzel vallásosságuk elmélyül, új tartalommal telik meg. A reformáció — a hit által való megigazulás alapján — egyértelműen elvetette, sőt kárhoztatta az ilyen zarándoklatokat, mert az istenivel való emberi együttműködés próbálkozásainak, a saját cselekedetekből való üdvözölni akarásnak az eseteit látta bennük. A reformátorok gondolkodását az egyetemes vallástörténet összefüggésében nézve, ma már pontosabban értjük ezt a — tiltakozások ellenére is — továbbélő vallási formát, és jobban tudjuk méltányolni az ellene való tiltakozást. A “szent hely”, mint az elnevezés is mutatja, valamiképpen mindig a “szent” jelenségével, magával a “szentséggel” van kapcsolatban. Az a hit vagy hiedelem viszi az embereket az adott helyre sokszor rengeteg törődést, időt és fátadságot vállalva, hogy ott az istenség, vagy az Isten szentségét, annak bé-. kességet, esetleg gyógyulást adó ereje kiáradását jobban meg lehet tapasztalni, mint másutt. A középkorban a szentségkeresés eltorzult formáit találjuk mindenütt. Amikor a reformátorok ezek ellen mint “szentségtörések” ellen tiltakoztak, tévedés lenne azt gondolni, hogy ezzel magát a “szentséget” és mindazt, amit a “szent” jelent, kiiktatták gondolkodásukból. Ellenkezőleg. A prófétákra emlékeztető szenvedéllyel harcoltak Isten “szentségének” és az abból eredő dicsőségének a visszaállításáért. Szavukat mindenekelőtt Isten szentségének “eldologiasítása”, tárgyakhoz, személyekhez odakapcsolása és “mágikus” közlése ellen emelték fel. Isten szuverén a szentségében, ember nem rendelkezhet felette, a legjobb esetben csak hordozója, továbbtükrözője lehet annak a világban. “A SZENTSÉG FELLEGVÁRA” Mi nem járunk zarándoklatokra, de nem tehetünk róla, ha a reformátorokra emlékeztető helyeken egyfajta — elfogódottsággal párosult — tisztelet támad bennünk. Ritkán tapasztalt érzés azon az úton végigmenni, amelyiken valamikor Kálvin járt és abba a templomba menni, ahol ő prédikált. A modern világvárossá nőtt Genfben az ember — akarva, akaratlanul — “Kálvin Genfjét” keresi. És ezt nem könnyű megtalálni, mert — a nagy gonddal őrzött négy templomon kívül — egyetlen épület se maradt fenn Kálvin idejéből. Ahhoz pedig komoly elmélyülés és némi képzelőerő is kell, hogy el tudjuk hinni, amit a történelmi városok sorozatban egyik elfogulatlan ismerője mond, azt, hogy: Genf “a szentség fellegvára” volt Kálvin idejében. Az ellenreformáció ennek éppen az ellenkezőjét állította: pokolnak nevezte azt, ahonnan a “szigor” miatt legjobb elmenekülni az embernek. A tények nem ezt mutatják. Kálvin Genfje, amikor elcsendesedtek benne a pártviszályok, a reformált hitű emberek ezreit vonzotta magához messze országokból. Nem a gazdagodás vágya hajtotta oda őket, hanem az új, az Ige és a Szentlélek fegyelme alatt megvalósuló hivő életforma: a világban maradva követni Jézust. Az erős falakkal körülkerített, zsúfolt Genfben nem lehetett kényelmesen lakni, a fejlődő ipar se csalogathatta még az embereket, de az addigitól elütő, a másfajta — új életstílusban, sőt jellemben megmutatkozó — “szentség” ellenállhatatlan vonzóerővé lett sokak számára. AMI A LEGTÖBBET NYOM A “Kálvin auditórium”, melyet a Skót Egyház állíttatott helyre, ma az egyetlen istentiszteleti hely fent az “óvárosban”. A Szent Péter katedrálist már évek óta restaurálják. Már majdnem elkészültek a munkával, de még így is hárommilliárd frankra van szükség a befejezéshez. Az “előadóteremben” csendesen szól az orgona, a néhány látogató az ablakmélyedésekben kiállított Kálvin-emlékeket nézegeti. Az egyik kiállított rézkarc másolatánál én is megállók. Egyenes rúdon függő hatalmas serpenyős mérleget ábrázol. Az egyik, a majdnem a földig lehúzott serpenyőben a nagy fólia alakú Biblia olyan sokat nyom, hogy a másik serpenyő — hiába van telerakva a pápai hatalom jelvényeivel, és hiába kapaszkodik bele maga az ördög egész súlyával — nem bírja egyenesbe húzni a mérleget. Nem tudom, ki készítette a rajzot, de a színtiszta igazságot sikerült kifejeznie. Kálvin Genfiében valóban a Biblia nyomott legtöbbet a városállam ügyintézésében éppen úgy, mint a hívek életében. A Biblia “a hit és az élet zsinórmértékévé” lett, melyből — a Szentlélek vezetésével — naponta megtudhatták, mi az Isten akarata számukra. Nem kényszerből tették — hiszen akkor nem lett volna az vonzó mások számára —, hanem kiváltságnak, sőt boldogságnak tartották, hogy a Biblia, illetve annak ura akarata szerint élhettek. Kálvin — a harcok elcsendesedése után — nyilván nem csak magára vonatkozóan írta le, hanem sokak tapasztalatát összegezte ebben a mondatban: “Nincs nagyobb boldogtalanság, mint elmulasztani Isten szerint élni.” A “BESZÉD” A KÖZÉPPONTBAN A “Kis tanács” és a “Presbitérium ” jegyzőkönyvei, melyek a leghitelesebb adatokat őrizték meg a történtekről, csak az utóbbi időben jelentek meg nyomtatásban. Szembeötlő ezekben, hogy sokat foglalkoznak a borral. Termelték, árulták, és a genfiek maguk is itták, de úgy tűnik, nem mindig mértékkel. Megérti az ember, hogy miért hangsúlyozta Kálvin olyan erősen a “mértékletességet” etikai tanításaiban. Az igazán meglepő ezekben a feljegyzésekben számunkra az, hogy azt, hogy “templomba megyünk”, vagy “az istentiszteleten részt veszünk”, egyszerűen így mondták, hogy “a beszédre” megyünk, a “beszéden részt veszünk”. Ez egyfelől azt mutatja, hogy — a komplikált püspöki ceremónia után, melyet a reformáció eltörölt — annyira új dolog volt a templomban a “beszéd”, hogy az egész istentiszteletet ezzel jelölték. De még inkább azt mutatja a “beszédnek”, a prédikációnak ez a középpontban látása, hogy megértették: ezekben maga Isten szól népéhez és ezzel formálja gondolataikat és vezeti őket a jó cselekvésre. “Az evangélium ereje átalakítja az egész embert, ha behatolhat a szív belsejébe”.
