Magyar Egyház, 1978 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7-8. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ Az egyháznak első és semmivel sem helyettesíthető küldetése a világban a bizonyságtevés, az evangélium meghirdetése, hogy “úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16). Konferenciánk témája azonban, ha jól értelmeztem, nem az egyház elsődleges feladatának a teológiai vizsgálata, elemzése, merthogy valaki a hitrejutása után melyik keresztyén egyházhoz csatlakozik és mint éli meg keresztyénségét, az az illető legszemélyesebb magánügye, mint a szerelem és a házasság. Egy felekezetközi találkozó keretében, mégha csak protestánsok vagyunk is együtt, tartozunk annyi jóizlésscl egymás felé, hogy nem bántjuk meg egymást azzal, hogy elkezdjük feszegetni, hogy kinek a hite az igaz hit?! Krisztusnak hozzánk, magyarokhoz is van üzenete, elhívás, — ez képezi konferenciánk központi mondanivalóját. S az, hogy mi lesz a szétszórtságban velünk, úgyis mint magyarokkal és úgyis mint magyar protestánsokkal, csak kiélezi, sürgőssé teszi a problémát ! Azoknak ugyanis, akik szeretik az Istent, nem lehet közömbös, hogy mi lesz a szétszórtságban a fajtájukkal! A zsidót az tartotta meg és tartja össze ma is, hogy felelősséget érez a hitsorsosai, a fajtája iránt. A nyelvi, müveltségbeli különbségek nem érinthetik a négyezeréves programot: túlélni fogságot, gettót, háborút, mindent és mindenkit, mivel a próféták egyöntetű jövendölése szerint világuralmi pozíciójuk be fog következni. És a változó történelmi közegnek, de a közös isteni Ígéretnek hol áldozata, hol megajándékozottja mert és akart hinni abban, hogy az idő nekik dolgozik, függetlenül a történelmi változásoktól és függetlenül attól, hogy kit hova vet a végzete. Az egymásért való felelősség magyar feltételei sem változnak azzal, hogy kit hova vet a végzete. Ha eleveelrendelésnek fogjuk fel azt, hogy valaki zsidó, azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy valaki magyar! Bárhova vetheti is őt a sorsa: a génjeibe beleprogramolt múlt és kultúra és nemzeti karakter kiséri őt nemzedékről-nemzedékre. Hogy a fiák fiaiban, a leszármazottaknál — különösen idegen vérségi keveredéseknél — a gének miféle új csoportosulások szerint váltanak át egy új világnézetre, élettempóra, és mosódik el az alap-szinkép, annak kinyomozása, tettenérése szakemberek dolga. Egy lelkész sem kérdezheti meg a hozzá benyítóbetévedt magyartól, hogy milyen vallású. Magyar. Azt, igen, megkérdezheti, hogy evett-e ma, van-e szállása az éjszakára egyáltalán hogy áll munka dolgában?! A sok lecke közül, amire Isten az elmúlt évtizedekben tanított, hadd mondjak el egy igaz történetet. Az 56-os forradalom utáni időszakban egy ideig én vezettem, a bécsi magyar református lelkészi szolgálatot a Dorotheergasse 16 szám alatt. Az Egyházak Világtanácsától és más nyugati-egyházi szervektől kisebb-nagyobb pénzösszegeket kaptam a menekült reformátusok között való szétosztásra. 1957 januárjában, februárjában a segélyek megcsappantak. Mivel voltak, akik rendszeresen és szakszerűen végigtarhálták az összes bécsi segélyszerveket, így a magyar református lelkészi hivatalt is, bevezettem, hogy a segélyért jelentkező atyafiakat kivallattam a ref. énekekből. Ha meg tudta mondani, hogy kezdődik a XXV-ik vagy a XC-ik zsoltár, akkor megkapta az obiigát 20 schillinget, ha nem, akkor valami elbocsátó szép üzenettel, elengedtem. Egy alkalommal két úr jelentkezett nálam. Az egyik mondja, hogy református és hogy Béky Zoltán ft. úr unokaöccse. Fújta a kérdezett zsoltárokat. A másik úrtól kérdezem, hogy kezdődik a XLII. zsoltár, a Mint szép hives patakra. Nem tudja. A kisegítő kérdést se tudta, hogy a Szívemet hozzád emelem, hányadik zsoltár. Kiderült, hogy evangélikus. A Béky-rokon kapott 20 schillinget, a luteránus atyafi — mert mégsem akartam őt Isten nevében elbocsátani —, kapott 10 schillinget. A luteránus atyafi — és itt volt Istentől a lecke — tíz év múlva a hollywoodi ref. egyház pénztárosa lett. II. A társadalompszichológusok megállapítása és az egyházi munkások tapasztalata szerint is az egyik legsajátosabb lelki magatartása korunknak a közömbösség. Ez alól nem képeznek kivételt a magyarok sem. — E legnagyobb, statisztikailag nyilván nem tartható csoportnak az egyházzal szemben tanúsított érdektelensége sokminden okra visszavezethető. Külön tanulmányt igényelne azok kielemzése. Alapvető okként a legtöbbjénél megtalálható, hogy a nyugalmukat féltik. Szépfalusi István Magyarok Becsben, Grazban és Salzburgban című szociográfiai felmérésben elgondolkoztató példákat hoz fel az elutasításokból, amiket a családlátogatását bejelentő levélbeli megkeresésére szóban vagy írásban kapott. (Nemzetiségi kisebbség — kisebbségi egyház, Bern, 1973. 23, 24 1). Szépfalusi István az Ausztriai Evangélikus Egyház Magyar Lelkigondozói Szolgálatának a vezetőlelkésze. íme néhány idézet: Osztrák állampolgár vagyok. Ezért nem kívánom lakásomon fogadni. Amit akar, azt intézzük el a hivatalomban.” “Magyar voltam, de osztrák lettem. így hozzájuk és nem önökhöz tartozom.”
