Magyar Egyház, 1976 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10-11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 — Az episzkopalista érdekeltség tagjai igen nagy nyilvánosság előtt készek valótlanságok állítására, rágalmazásra, a valóság helyett “mesék” mondására. A többség egyetlen tagja sem élhet a cáfolat jogával. Ha netán akad olyan szerencsétlen, aki szót emel, azt úgy teszik lehetetlenné, hogy a kifejezetten egyháziteológiai kritikát politikai támadásnak állítják be s azzal vádolják meg a kritikust, hogy őket a politikai rendszer iránti loyalitásuk miatt támadja. Érthető ezekből az a dermedtség és a rettegésnek az a légköre, amely a magyar református lelkészek között honos lett. Ebben a légkörben az egyén jelleme annyira megváltozik, hogy az elnyomókról dicshimnuszt képes zengeni. — Néhány kiemelkedő példától eltekintve, a magyar református gyülekezetek zsugorodnak, bomlanak. Ahelyett, hogy célszerű, átgondolt intézkedésekkel gátolni igyekeznének ezt a vezetést, a néhány virágzó gyülekezetét kirakat-példának használják, a külföldi látogatóknak való mutogatásra a többi gyülekezetét viszont sorsára hagyják. Egyik oldalról a kép tehát a pusztuló gyülekezeteket, a másik oldalról az új meg új intézményeket mutatja. Az új intézmények ugyanis alkalmat jelentenek — érzelmes, sőt érzelgős hangszerelésű pénzkérésekre a hazai gyülekezetektől és a külföldi testvéregyházaktól, testületektől. A kérés legtöbbször — az áldozatot hozók tájékozatlansága, folytán — eredménnyel jár. Aki a magyarországi Református Egyház jelenlegi helyzetét valamennyire is áttekintheti, könnyen megállapíthatja ennek az egyháztestnek kórképét: intézményei sorvadásban szenvednek. Hátterében pedig immorális okok, célok munkálnak. Anyagiakban bővelkedő egyházak — külföldiek — képviselői meglepődve, olykor megbotránkozva ütköznek bele a protokolláris reprezentáció hazai református burjánzásába. A dús fogadások és a “fenn az ernyő, nincsen kas” lakmározások egyházi téren sokkal visszatet8zőbbek, mint máshol. A lelkészi kar és a presbiterek hangtanul szenvedik el, hogy ugyanaz az episzkopalista érdekeltség, amely újabb- és újabb anyagi igényeket támaszt, szemkápráztató és hallatlanul költséges rendezvényekre költ óriási összegeket. Költséges pompa akkor, amikor sokgyermekes lelkész-családokat kellene a lakoma árából megsegíteni? — A gyülekezetek két szempontból érdeklik az episzkopális érdekeltséget. Az egyik, hogy hol történik olyan megmozdulás, amelynek pénzügyi vetülete van. Ilyenkor a felsőbb egyházi hatóság, amelynek a felügyelet, a szellemi irányítás és az ellenőrzés volna a feladata, magához ragadja az ún. egyházközségi cselekvőséget, vagyis ő épít, renovál, bonyolítja le a dolgokat “atyai patronálás” címén. Csakhogy míg a gyülekezetek számadásait az egyházi felsőbb hatóság ellenőrizheti, a gyülekezeteknek nem áll módjában ellenőrizniük a felsőbbség számadásait. Hogy mi minden következhet ebből, nem szükséges részletezni. A másik szempont, amit a gyülekezetekre nézve előtérbe hoztak az utóbbi években a liturgiái reform. Nyilván ez aféle alibi — tett, hogy hadd lássák: a felsőbbségnek gondja van a gyülekezetekre. Felvetették ezt az álproblémát, hogy legyen min rágódni, mintha olyan fontos volna, az istentiszteleten mikor kell leülni, vagy felállni. A liturgiái újdonságot majd elhozza a gyülekezetek kivénülése, amikor már csak idős emberek járnak templomba, akik reszketős lábakkal úgyse tudnak állni. — Egy másik jelenség, az episzkopalista vezetés és az államrendszer jóviszonyából adódik. Hogy a politikában is józanok maradjunk, szükségünk van a tényekben jelentkező valóság tiszteletére és arra a méltányosságra hogy mindent és mindenkit “a maga nemében” ítéjjünk meg: az egyházat egyházként, a marxistaleninista Pártot is ekként. A valóság az, hogy a kálvini talajon létrejött episzkopálizmus már “ősi” adottság volt akkor, amikor hazánkban az államvezetés a kommunisták kezébe került. A másik tény, hogy az episzkopálista vezetés nem marxista. A harmadik tény, hogy a marxista vezetésnek — enyhén szólva — nem feladata az egyház megreformálása és az egyházszerkezet megváltoztatása. Sőt: ha az egyházszerkezet — jelen esetben az episzkopálizmus — könnyebbé teszi a politikusok munkáját és elérhetőbb közelségbe hozza a világnézeti- politikai célt, az államkormányzat minden eszközzel támogatja. Elvégre könnyebb egyetlen emberrel tárgyalni és mindig ugyanazzal, mint sokkal és időnként váltakozó személyekkel. Tagadhatatlan, hogy a hazai államvezetésnek igen konveniál a református episzkopálizmus, de igaztalan túlzás ezt az episzkopálizmust és kinövéseit kizárólag a magyar marxisták “számlájára írni”. Még akkor se tehetjük ezt, ha tapasztaljuk, milyen bevetéssel védi az állam a református status quo-t s ennek fennállásában látja az állam és az egyház jóviszonyának biztosítékát. Világjelenség ez: hogy a politikusok későn és utólag jönnek rá tévedésükre.
