Magyar Egyház, 1976 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10-11. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR ANYA BÚCSÚJA FIÁTÓL 1956. OKTÓBER VÉGÉN Irta: Dr. Csikón Zoltón Itt állok hát, a nyitott koporsódnál, Még nem szegezték rá a fedelet. Tizenhat évig szemem fénye voltál S itt hagysz örökre most, Laci gyerek. Búcsúzzunk hát, a búcsúszó nem könnyű, Attól, akit szerettünk s elhagyott. De számomra, Cristen, jaj, de szörnyű, Mert úgy érzem, a gyilkosod vagyok. Másfél tizedje múlt el az éveknek, Mikor Apádtól búcsút vettem én, Mert menni kell Kovácsy őrmesternek, Indult az ezred egy nap reggelén. Virágot tűztem én a sapkájára, Ő búcsút intett, s indult a vonat A Don felé, vigyázni a Hazára, Hogy el ne öntse piszkos áradat. A nagyezüstöt elküldötte nékem És jöttek a tábori levelek. Majd jött az írás — legszörnyűbb emlékem Egy hős magyarral ismét kevesebb. Hiába halt Kovácsy törzsőrmester, Tábornok, hadnagy és a közbaka. Győzött az árulás és a gőzhenger, Elért a sátán martalóc hada. Az ős paraszti portánk szerte dúlva, Kivert kutyákként futottunk tova. Legjobbjaink bitón, vagy vérbe fullva, Vérgőzben tombolt sátán-lakoma. A nővérednek hogy mi lett a sorsa Soh’sem tudtad meg, kis Laci gyerek. És jöttek, jöttek a gaztettek sorra, Bilincsbe vertek egy hős nemzetet. Tíz év után a jármot már nem bírta, Az ősi virtus új életre kelt. Vér- és arany betűkkel van megírva: Zsarnok-kolosszus vérében hevert. Két napja tombolt már a harc az utcán S Te mondottad. “Anyám, én most megyek Apám nincs már, így én megyek az útján, A többi srácok már lent küzdenek.” Az Úristen legyen a tanúm nékem, Hogy vissza akartalak tartani. A falon függő nagyezüstre néztem S Apádnak hangját véltem hallani: “Kovácsyaknak helye ott a sorban Haza, Szabadság hogy ha harcba hí!” Már nem anya, csupán magyar nő voltam, Mikor mondottam: “Menjél hát, Laci!” Rohantál is már. géppisztoly kezedben, Honnan szerezted, máig sem tudom. Kilőtt tank mellett álltái, fény szemedben S én néztelek a szétlőtt ablakon. Davajt ordítva jött a vörös horda És kattogott már a géppisztolyod. A martalócok ott dőltek halomra S futott a többi, ki még futhatott. A szemben álló háznak ablakából ÁVÓ-s tiszt les ki, csak egy pillanat. Egy csattanás a fegyvered torkából S a véreb átlőtt fejjel dőlt hanyatt. És láttam arcodon mosolyt suhanva, Nem volt az gúnykacaj s nem gyermeké. Egy férfinek a győztes diadalma. Gyermekből akkor nőttél férfivé. Majd jött a páncélszörny tüzet okádva Repült kezedből a benzinüveg. A szörny megtorpant, füstben, lángban állva, Égő fáklyákként hulltak emberek. Morajlott messziről és száll az akna, — Halálmadárként vijjogva suhan — Láttam, hogy dőlsz el a szívedhez kapva... ... És tudtam már, hogy nincs Laci fiam. Búcsúzzunk hát, a koporsó már födve, Hős gyermek-tested rejti a fedél, Nyugodni tér az édes anyaföldbe, De férfilelked fenn az égben él. És tudom, hogy a Nemzet nem veszett el, Mert rája ott fenn két férfi vigyáz: Vitéz Kovácsy László törzsőrmester S ifjabb Kovácsy Laci pesti srác. — V T Ó H AN G Ha negyvenötben ős Budán a várfok — Utolsó töltény és utolsó kő — Nem védett volna, vájjon hol volnátok Gentlemen, Meine Herren, Messieurs? Épp úgy legázolt volna a gőzhenger, Mint minket, akik védtünk titeket. S most éltek vígan, mint szabad ember, S megkaptuk érte a köszönetét. Ötvenhatban történelem-formáló Nagy tettek hívtak maroknyi magyart. Keresztet és szabadságot leigázó Bősz zsarnokot ki leverni akart; És tőletek kért egy kis segítséget, Segítség helyett jöttek szép szavak. Az árulás, vagy üzleti érdek Melyik a nagyobb bűn? Isten tudja csak. Tudjátok meg, itt nincs excuse, vagy pardon, Bűnös agyatok bármit kieszel: Mért balt hiába értetek a harcon Kovácsy Laci s annyi sok ezer?!
