Magyar Egyház, 1975 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1975-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 TEMETÉSI BESZÉD RAVASZ LÁSZLÓ KOPORSÓJÁNÁL Eltemette Borzsák Sándor Leányfalu-Pócsmegyer-i lelkész. Emlékezzetek meg ... Zsid. 13:7-8 Amikor értesültem arról, hogy testamentomba foglalt meghagyás alapján nekem kell szolgálnom annak a temetésén, aki több mint fél évszázadon át különféle őrhelyeken szolgált, de legfőbb tisztének mindig és mindenütt Isten igéjének hirdetését tartotta, — akkor az imént felolvasott, ismeretlen írótól származó ismert sorok jöttek előmbe: Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek... Azért írta meg a szentíró e — szinte kőbevetett — sorokat, mert a gyülekezet már temetett, már szép és fájdalmas időre tekinthetett vissza és az élőknek mindenkor feladatává tette a hálás emlékezést. — Nem is akarok mást, mint emlékeztetve bizonyságot tenni. S mig annak, akinek koporsója mellett mélységes megilletődéssel megáll a hatalmas gyülekezet — egyik könyve, találóan ORGONAZUGÁS, — ez csupán kicsiny harang csengő szava próbál lenni, amilyen Leányfalu kis harangjáé. Emlékezzetek! Emlékezzetek Bánfihunyad szülöttjére, akit majdnem 93 esztendővel ezelőtt öleltek magukhoz féltőén a boldog szülők s úgy érezték, még a harangok .s szebben szóltak, amikor megkeresztelték. Zúgjatok lunyadi harangok, emlékezzetek a nagy szülöttre, az évszázad igehirdetőjére! Emlékezzünk! Emlékezzünk a kolozsvári teológusra és profeszszorra, aki fiatalon nyerte el a professzori széket, és tanítómestere lett azoknak, akiknek nemrég még diáktársa volt. Közben prédikált a Farkas utcában. Halk szavára egyre jobban megtelt az ősi templom, amint szólotta a látásokat. Emlékezzünk a tanítómesterre, akitől a gyülekezeti igehirdetésről írott könyvéből, közvetlenül vagy közvetve, minden igehirdető sokat tanulhatott. Emlékezzetek! Emlékezzünk a Budapesti Kálvin-téri egyházközség lelkipásztorára. Egy templomban, egy gyülekezetnek, de szinte az egész magyar népnek prédikált, Udvarhelytől az Óceánon tűiig, csodálatosan szép, tiszta aranyjánosi magyar nyelven. — Szinte természetes, hogy egyik szüleihez vivő utján, végtelen boldogsággal szorongatta meg kezét a román kalauz és tört magyarsággal mondta: “Most látok egy embert, akit sokat hallani otthon.., a rádióban. ., családdal együtt.” — Legutóbbi otthoni, családi úrvacsorázásakor felvillant előttem, mennyien hallgathatták, vették el kezéből a szent jegyeket, kapták általa az áldást kereszteléskor, konfirmációkor, esketéskor, — hány ember koporsója mellett hirdette a vigasztalás evangéliumát. Egy-egy nagypénteki és szilveszteri elmélkedése szinte országos esemény volt. Érthető, mert “mélységes irodalmi kultúra hatja át beszédeit, filozófiai müveit, irodalomtörténeti esseyt” — állapítja meg róla az elfogulatlan, nagy irodalomtörténész (Szerb Antal). — Kálvintér nagy harangjának komor zúgása emlékeztessen a nagy magvetőre. Emlékezzetek! Emlékezzünk Dunamellék őrállójára. 27 évi szolgálata alatt a kerület 300 templomát végiglátogatta, alföldi nagy és baranyai kis fehér templomokban mindenütt prédikált. Mennyi ünnepélyes harangzúgás köszöntötte, különböző felekezetek templomának tornyából, tisztelettel. Mint figyeltük, még mint gyermekek, lélegzetvisszafojtva, a mi templomunkban, minden szavát. Idézzétek fel emlékezetetek tárházából, mint járt a ti gyülekezetetekben is! Emlékezzetek! S emlékezzünk Leányfalu öregjére, az ottani kis gyülekezet legöregebb férfi tagjára. 90 éves koráig példás hűséggel jött, — bármilyen időben. Életnek beszéde volt ez a szótlan prédikáció-sorozat. Elinélyülten imádkozott és ő, a nagygazdagságú igehirdető, az igének alázatos, figyelmes hallgatója volt. az Ő kegyelméből nemcsak azt tudjuk, hogy ki alkotta, hanem azt is, hogy Ki tartja fenn, Ki élteti és vezeti Szentlelke világosságával a rajta és benne élő embert. Az azonban bármilyen nagy áldás is, hogy mi tudjuk és hisszük, hogy Isten a mi Atyánk, Jézus Krisztus a Megváltónk, nem elég. Nekünk azt most különösen hatványozott erővel és mértékben kell hirdetni, hogy mások is megtudják, elhigyjék. Nemcsak a pásztorokra kell gondolni, akik “elhirdették ami nekik a gyermek felől mondatott.” Hanem, gondoljunk arra a nem keresztyén arab világra is, ahol, amikor az éji őr Kairó utcáin igy kiált: “Ki az?” Akik hallják az őrrel együtt kiáltják: “Allah akbár.” Egy az Isten. Mikor érkezik el keresztyén világunk oda, hogy együtt mondjuk: Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben. Az új ég és az új föld úgy jő el, ha életkérdéssé tesszük a missziót, az emberek megtérítését. Önmagunkat átnevelve, gyermekeink leikébe bele tudjuk imádkozni Jézus Krisztust és nemcsak a nagy ünnepeken, hanem a hétköznapok nehéz küzdelmes idejében, otthon és munkahelyünkön tudjuk mondani, hinni és cselekedni: “sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Szabó Béla
