Magyar Egyház, 1975 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1975-11-01 / 11. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Mindig megköszönte az igét. S mikor már nem tudott jönni, csak otthonából figyelte a pócsmegyeri harangok szavát. Valahányszor elmentem hozzá, mindig megkérdezte: mi volt az ige, mit mondott az ige? És ma, fél 12-kor megszólalt Leányfalu kis harangja is, hogy csilingelje: Csillagvilágokat elhagyva már, elfáradt lelke hazatalált... (422. ének) Kivételesen hosszú időt megért, túl a 70, avagy 80 esztendőn és ezalatt mindent megért és most hazatért mennyei Atyjához. Ami érvényes volt az első században, az érvényes a huszadikban is: akik Isten igéjét szólották, azokra is egyszercsak emlékezünk, mert elmennek ők is, a minden földinek utján. Egyének és korszakok, bármilyenek voltak is, elmennek és lezárulnak. Jézus Krisztus azonban tegnap és ma és mindörökké ugyanaz: változhatatlan irgalom, könyörülő szeretet. Az ő kezét fogjuk meg és imádkozzunk! Jó Urunk! Hálát adunk egy időben hosszú, eseményekben gazdag, szolgálatokban változatos, igehirdetésekben csodálatos mélységeket és titokzatos magasságokat feltáró életért. — Köszönjük, hogy adtad őt nekünk, családjának, egyházának és népünknek. Dicsőítünk, hogy irgalmasan hazahívtad elfáradt gyermekedet. Add hinnünk, tudnunk és remélnünk, hogy aki itt, mint a Te követed palástot hordott, arra most irgalmasan ráborítottad mindent elfedő szereteted hófehér palástját, hulló véreddel megmosogattad s a bűnbánat édes izével elnyerte az örök életet. — Áldott légy, hogy ha régen elszólítottad is mellőle mindig szeretett és szövetséges társát, gondos, gyöngéd és féltőn szerető gyermekek mindig jóságosán ölelték körül és gyámolították az édesapát. Áldunk, hogy az erőfeletti utón erőt adtál nekik. Kisérd őket gondviselő szereteteddel. Szerető és szeretett unokák, mosolygó kis dédunokák őrizzék szívükben Apuka áldott emlékét, szeretetét, hitét, mint ő őrizte mindegyikük képét az asztalán. — Áldd meg az életéért különösen fáradó orvosokat, akik tudásukkal és szívükkel mindent megtettek érte! — Áldd meg a mellette oly sok éjszakát átvirrasztó hűséges ápolókat! Áldásod nyugodjék meg a gyülekezeten, ahol elindult, ahol csak szolgált és ahol élte alkonyán békességben élt. Áldd meg anyaszentegyházunkat, hogy benne az ige hirdettessék és a hirdetett ige életté és cselekedetté legyen neved dicsőségére! Ámen! ÁLOM AZ ORSZÁGRÓL — Gombos Gyula: A Történelem balján elolvasása után — A “fordulat évében” hetedikes gimnazista voltam. (A könnyen felejtők kedvéért ez az év volt a Rákosi-korszak kezdete hazánk földjén.) Még kereteiben léteztek a demokrácia külsőségei, de mindenki tudta már azt, hogy mi következik. Szegény, félárva fiú voltam: egész nyáron falun dolgoztam. Néha azonban volt idő böngészni a falusi parókia könyvei között. így találtam rá egy csinos könyvecskére. Gombos Gyula: Álom az országról. Ma már nem tudom megmondani miért, de nemcsak átlapoztam, de azonnal olvasni kezdtem. Talán a címe miatt, mert a szerző nevét akkor láttam életemben először. Talán azért, mert minden koravén politikai és irodalmi érdeklődésem egyre inkább számomra is álom volt egy szabad, független és népi Magyarországról. Azi is tudtam, hogy számomra csak álom maradhat ez a vágy. Nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nem is aludtam azon az éjszakán. Újból és újból nekilendültem, hogy mint valami evangéliumi írást szívjam he magamba: Ez az, amit minden sejtem eddig is érzett! Ha valaki a legérzékenyebb serdülő korban saját bőrén tanulja meg a szenvedést, többször szembetalálja magát a halállal, elkényeztetett jólétből alaposan alámerül a nélkülözésben: tizenöt éves korában kényszerül mezítláb járni, nem lelkesedik fel olyan könnyen. Ez a könyvecske azonban valami olyan rendkívüli élmény volt ami egy egész életre megmaradt. Reménység egy pusztuló világban, világosság a ránk dermedő magyar éjszakában, a megtartó és megszabadító álom az országról a nemzethalál valóságában. Ki lehet ez a Gombos Gyula? Kérdeztem akkor, inkább csak magamtól. A negyvenöt utáni idők hirtelen pártvezérré felnőtt volt író-jelenleg politikusok között nem volt ott a neve. Igaz, hogy az Álom az Országról nyilvánvalóvá tette, hogy az abban elemzett írók közül alig akadt egykettő, aki abban a pillanatban nem volt indexen. 1948-ban ki beszélt Magyarországon nyilvánosan Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról, Sértő Kálmánról, Kodolányi Jánosról és Németh Lászlóról? És akikről akkor sokat beszéltek nem voltak meg sem megemlítve az Álom az országról-ban. Másnap, mikor házigazdám felkelt siettem megkérdezni tőle, hogy ki ennek a könyvnek az írója. “Valami budapesti újságíró...” mondotta, majd nagy kegyesen annyit tett hozzá: “a padláson van egy csomó régi Magyar Út, úgy emlékszem ebben láttam az írásait.” Mikor azt mondta, hogy Magyar Út — valami gyermekkori emlék derengeni kezdett. Édes
