Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1974-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 EGY ÜNNEPLÉS MARGÓJÁRA Babilon óta az elnyomó diktatúrákat mindig nyugtalanítja és félelemmel tölti el a letiportak keserű hallgatása, csendje. Hódításukat csak akkor érzik biztosnak, ha foglyaikat nemcsak robotra, hanem dalra is tudják kényszeríteni. Így tapasztalta ezt a hosszú babiloni fogság egyik ismeretlen zsoltárosa is: “Énekszóra nógattak ott elnyomóink, kínzóink pedig víg dalra.” így dalol ma is kényszeredetten egész Kcleteurópa a számára teljesen idegen és érdektelen “dicsőséges” Októberi Forradalom évfordulóján. A magyar népnek is énekszóval kell köszöntenie minden április elején sárbataposásának és az idegen megszállásnak véres “ünnepét”. A közelmúltban pedig a magyarországi protestáns egyházaknak kellett magasztaló megnyilvánulásokban kifejezésre juttatniok bálájukat a fenyegetéssel rájuk kényszerített egyházi diktátum, az állammal kötött Egyezmény 25-ik évfordulóján. A hatalom által hivatalba ültetett püspökök, tudóskodó teológiai professzorok és egyéb egyházi közírók szinte már egymást is túlszárnyalva zengtek ünnepi ódákat a nagy eseményről, mely — szerintük —- “történelmi sorsfordulót hozott az egyházak életében”. Nem árt tehát, ha mi is valamelyes figyelmet szentelünk e kényszeredett ünneplésnek Hiszen annak egyik főcélja éppen a nyugati világ protestáns egyházainak s az idekint élő magyarságnak a megtévesztése volt. Az egyházi sajtóközleményekből kitűnik, hogy már az Egyezmény jelentőségének és céljának megfogalmazásában is jelentősen eltérnek egymástól a hazai zsolozsmázók. Szabó debreceni professzor még néhai Bereczky püspök annakidején olyan tetszetősen hangzó tételét ismételgeti: “Egyházunk alapvető hitbeli és teológiai döntése volt az új magyar állammal 1918-ban megkötött Egyezmény”. Bartha püspök már politikailag és nyíltabban fogalmaz: “Egyházaink megtalálták helyüket a marxi-lenini ideológia alapján álló új társadalomban” és ezzel kifejezésre juttatták azt, hogy “az egyházak és az azokat alkotó hívő állampolgárok nem képviselnek valamilyen politikai oppoziciót. Állampolgári lojalitásuk és keresztyén hitük nem vezet konfliktushoz”. Ennél világosabban még kevés egyházi vezető jelentette be alázatosan a mindenható állam felé, hogy egyháza készséggel lemond prófétai szolgálatának nemes, de veszélyes tisztéről: az állami és társadalmi élet visszásságainak keresztyén kritikájáról és igei korrekciójáról. Káldy evangélikus püspök pedig egyenesen félretéve mindenféle köntörfalazást és teológiai fügefalevelet, így summázza az egyház új szerepét: “az Egyezmény megkötése az egyház részéről annak a belátását és vállalását jelentette, hogy Magyarországon a szocializmusé a jövő és az egyháznak “tartós együttélésben” kell maradnia a szocializmussal”. Itt tehát már nyíltan az olcsó prófécia hangja szólal meg, mely a kommunizmust és annak magyarországi változatát egyszerűen örökéletűnek nyilvánítja. Ebhez képest mennyivel egyszerűbb s szinte őszintébb volt a politikus Kállay Gyulának az az 1948-as országgyűlési megnyilatkozása, melyben világosan megszabta: “Részünkről a megegyezésnek csupán egy feltétele van: az egyház álljon oda a demokrácia mellé, és szellemi és erkölcsi eszközeivel támogassa.. .” Az ünnepi írások nem győznek lelkendezni azon, hogy az Egyezménnyel megtörtént végre az állam és az egyház teljes szétválasztása, de az állam ugyanakkor biztosítani akarja a vallás szabad gyakorlatát. Az a kérdés, hogy valóban teljes és becsületes volt-e ez a szeparáció, amit egyébként a nyugati világ már régen gyakorol. Szabó professzor, miután leszögezi, hogy “az egyház nincs társadalmi rendszerekhez kötve”, szinte hitvallásos áhítattal foglal állást ebben a kérdésben Nem is kétséges, hogy hogyan. “Valljuk, hogy a szocialista társadalmi rendszer a keresztyén hit megélése számára sokkal megfelelőbb környezet, mint a kapitalista. .. valljuk, hogy a szocialista társadalmi rend erkölcsileg minősítetten magasabb rendű, mint bármely más társadalmi rend”. De még ennél is tovább megy. Szerinte, aki nem így lát, magával Isten Igéjével kerül szembe. “Szolgálatunknak nagy próbája volt az 1956-os ellenforradalommal párhuzamos Ige elleni lázadás egyházunkban”. Nyilván a jeles professzor az akkori Megújulási Mozgalom erőfeszítéseire gondol, melyben egyházi életünk legjobbjai próbálták — a felszabadulás reményében — az egyházi újrakezdés feltételeit megtalálni. A professzor nyilván nem tudja, hogy még jóval későbben is, két évre rá, ezt a mozgalmat az 1956-ban lelkileg mélyen megrendült Szamosközy püspök is helyes és hasznos vállalkozásnak minősítette. Az ünneplő egyházi férfiakat nyilván az a tény sem zavarja, hogy a szabad vallásgyakorlat szavakban jól hangzó tételét az elmúlt huszonöt év gyakorlata odahaza vajmi kevés ponton igazolta. A leplezetlen valóság sokkal kegyetlenebb és ismertebb, semhogy elhallgatható lenne. Köztudomású, hogy az egyházi élet az egyezmény révén igen szoros állami gúzsban vergődik. Lelkészeinek megválasztása többé nem csupán a gyülekezeteken múlik, hanem sok esetben a helyi vagy megyei politikai szerveken. Nincs olyan jelentősebb egyházi gyűlés, ahol — a Bach korszak
