Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 NAGYPÉNTEK “És kiáltván Jézus nagy szóval mondá: Atyám a Te kezedbe teszem le az én Lelkemet, És ezeket mondván meghala.” Lukács 23:46 A nagypénteki napok eseményét mindnyájan ismerjük, szinte minden megvilágításban hallottunk már igehirdetéseket róla, sőt már ha bíznánk önmagunkban szinte le is tudnánk írni fejből hogyan mi is történt. Mikor azonban eljutunk a fent említett sorhoz, akkor megáll egy pillanatra a gondolkodásunk és reágondulunk azon kedveseinkre akik mellett megállva, talán hallottuk mi is, amint elmondották, itt van az idő meg kell halnom. Ez a halál egy nagytitok előttünk, aminek az ajtaján mindnyájan átmegyünk, de mi akik még e díszes kapunak csak az innenső oldalán vagyunk nem tudjuk, hogy mi is történik velünk a másik oldalon. Valahogy úgy vagyunk mi mint ahogy iskoláskorunkban szoktunk csinálni a füzetlapokkal. Teleírtuk az egész lapot és egy kis sarkot behajtva beleírtuk a legszükségesebb részét annak, amit tanultunk, hogy csupán azt megnézve, megtudjuk azt miről is szól az egész lap. így vagyunk Jézus halálával is. Nem találunk még egy olyan életet az emberiség történelmében, akiben annyira beteljesedett volna Isten akarata mint Jézusban. Tisztelték és becsülték őt, s most amikor egyszerre csak mindenki által megvetett lett megkérdezték az őt követő emberek magukat, vajon igazán meghalt-e, mert hisz már életében hatalma volt a halál felett, — nem egy van akit feltámasztott a halálból. És íme mintha mindez csak. életében lett volna igaz most megtörtén saját lelkét, amely oly elképzelhetetlenül fenséges volt — is kiadja és leteszi az Atya elé. Az emberek megdermedve néztek fel a keresztre, s nem is láttak túl azon ami valójában történt ott a Golgota hegyén. Csak a megholt testet szemlélték, mert nem láttak mást. A halott Jézusban csak a saját maguk földi bölcsessége szerint tapasztalt szétbomló testet látták. Talán azoknak akik ismerték az írást, felvillant az agyukban az, hogy szóról szóra beteljesedik az, amit a Messiásról írtak a Próféták, de a haláltól messzebb ők sem láttak. A mai ember is ilyen kételkedésekkel áll meg, ilyenkor a minden évben reánkköszöntő Nagypénteken a képzeletbeli kereszt alatt és kérdezi meg magát. Miért halt meg Jézus? Miért feszítették meg ha ártatlan volt? Miért nyerte el a legborzalmasabb halált? Mindezt egy előre elkészített megváltói terv szerint cselekedte. Mindezt az az Isten kérte az Ő Egyszülött Fiától, aki teremtett, megtart és oltalmaz mindnyájunkat. És ebben a mennyei oltalomba volt belehelyezve a megváltásnak a szüksége is és ez egyedüli utat nem lehetett másként megjárni, minthogy feláldozni azt a tökéletes embert és Istent egy személyben amely emberi formában beteljesedett az Űr Jézus Krisztusban. Jézus ott azon az első Nagypénteken — amikor megfeszíttetett tényleg meghalt, és ezzel beteljesítette az írásokat — hogy szenvedni fog érettünk. De ennek a halálnak — Jézus halálának — más értelmezése van mint a mi emberi halálunknak. A halál mindig elválaszttatás attól, ami után nagyon vágyik az ember (földi gazdagság, szerető szívek, családtagok) . Jézus halála viszont az egyesítése volt annak amit kettéválasztott a bűn. Isten kezdettől fogva beletervezte a mi boldogságunkat ebbe a világba, de az ember bűnbe kerülve, soha a maga erejéből nem szerezhette meg az örök ajándékot. Az irgalmas Isten, aki az Ő kimondhatatlan szeretetéből mindig könyörül az emberen — most is megmutatta iránta való érdeklődését — és Egyszülött Fiát a tökéletest adta cserébe érettünk, adta halálra azért, hogy mi élhessünk. Krisztus halálában tehát egyesítettetett az amit mi emberek elválasztottunk egymástól — inkább szeretve magunkat mintsem az Istent. Krisztus tehát meghalt érettünk a KERESZTEN — és ezt mi nemcsak mondjuk hanem értjük is — Meghalni pedig annyit jelent, hogy a fizikai testünk elszakad a lelki testünktől. De nem szabad elfelejteni ezen a helyen egy pillanatra sem azt, hogy csupán a testünk hal meg mert a lélek örökké él. Nekünk úgy tűnik, hogy a halál pontot tesz a mi emberi életünk végére, de a valóságban — és itt Krisztus halálára építünk, — a halál semminek sem vet véget. A Test és a Lélek különvállása egy kis időre, (nekünk nagy,) de a lélek világában semmilyen különbséget nem jelent. Miért mondtam azt, hogy halálunkkor a test különvállik a lélektől egy kis időre, azért mert a Riblia tanítása alapján, értelmezésem szerint — a lélek visszakerül oda ahonnan vétetett tehát az Istenhez, ahol nem szűnik meg élni és a test szintén visszakerül oda ahonnan vétetett, a földbe — a por a porhoz és hamu a hamuhoz — de a feltámadásban új mennyei testet nyerünk amelyet sem a föld, sem a menny nem emészt meg újra. Jézus halálával, örökre légy űzetett a halál, és ezzel teljes értelemben megváltoztatta a hívő léleknek a halál iránti értelmét. Mert azáltal, hogy Krisztus áldozati halála értünk elvégeztetett a halál nem a semmibe vezet hanem az élet kapujához viszi az embert. Krisztus halála nélkül örökre elveszett volna az
