Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-03-01 / 3. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR THEODICEA Leibnitz óta theodiceának nevezik a hittudósok és bölcselkedőknek azt a fáradozását, hogy Isten jóságát, bölcsességét a világban tapasztalható rosszal szemben igazolják. Miért van Isten, ha a gonosz gyó'zedelmeskedhetik? Ha pedig van Isten, miért gyó'zedelmeskedhetik a rossz? Nem mindenkinek okoz ez a gondolat fejtörést. Nem okoz azoknak, akik Isten helyett sorsról tanítanak és a sorsot vaknak, következetlennek, könyörtelennek, millió meg millió véletlenből összetevődő egyetlen óriás értelmetlenségnek mondják. Nem okoz gondot azoknak sem, akik azt mondják, az erősebb győz, s ami erősebb, az a jó. Tehát szabjuk magunkat a valósághoz és fogadjuk el magát a tényt jónak. De aki meg van győződve róla, hogy a világban egy olyan mindenható akarat uralkodik, aki feltétlenül bölcs és feltétlenül jó, ennélfogva a történelemben is egy tőle származó erkölcsi rend és igazságszolgáltatás érvényesül, sokszor csüggedten áll olyan tényekkel szemben, amelyeket ezzel az előfeltétellel nehéz megmagyarázni. Mind a két gondolat szükségessé teszi, hogy magyar theodiceáról beszéljünk. Miért van az, hogy a magyar a fájdalmak népe? Miért van az, hogy a tragikum vele jár, s miért van az, hogy az a két magyar vers, amelyben a nemzet saját léte titkát kiáltotta el, keserű és forró lírában, ez a két jajszó olvasható: “Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”; s a másik: “Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált: egy ezredévi szenvedés kér éltet, vagy halált!” — Ez a nemzeti alaphangulat egyszerre kiemeli a magyart a többi nemzetek közül. Ezt a kiáltást nem énekelheti el az angol, a német, a francia, az olasz és az orosz, mert érzelgőssé, nagyképűséggé, vagy hipochondriává válnék az ajkán. Képzeljük el, hogy Észak- Amerika nemzeti ünnepélyein ezt énekelnék. Ez a két, illetve egy gondolat csak a magyar ember ajkán igaz és sorsbeszéd. Ezzel valahogy közelebb jutottunk a halálhoz, mint bármely más nemzet. Az történt velünk, amiről a siralmak könyve szól: feljött a halál a mi ablakainkra, s benéz a szobáinkba, akár lakodalmat, akár keresztelőt, akár tort ülünk. Lehet, hogy megfeledkezünk róla, lehet hogy sok magyar ember nem is értett eléggé ahhoz, hogy ezt meglássa, az azonban tény, hogy a mi házunk a halál szomszédságában épült, s kegyetlen szomszédunk többet gondol velünk, mint bármi más nemzettel a világon. Ez nem hangulat és romantika, ez történelmi valóság, ami törvénybe foglalható és igen világosan szemléltethető. Törvénybe így foglalnám: mióta a magyar élet tart, ez a nép mindig létében volt fenyegetve és mindennapi kérdése a lét s nemlét kérdése volt. Mennyire hiányzik ez az angol lélek világából. Ha csak szét nem hull az egész művelt emberiség és meg nem dönti a fehér faj uralmát a színesek lázadása, az angol világbirodalom politikai befolyása, gazdasági súlya változhatik, szállhat, vagy emelkedhetik, de maga a nemzet létében nincs fenyegetve.... Németország éppen az utolsó 20 esztendőben egész történelmének alighanem a legnehezebb idején ment keresztül, de mindig világos volt, hogy a német nemzetet Európából kiirtani nem lehet. Éppen úgy, mint ahogy nem lehet eltüntetni a földről a Mississippi vagy az Amazon folyót, bármilyen fejlett mérnöki technikával sem. Ha egészen kis nemzeteket nézünk, azt kell mondanunk, hogy az ő életüket sem árnyékolja be az exisztenciális fenyegettetés gondolata. Változhatik az államformájuk, a jólétük, a gazdasági termelési mód, lehetnek hitetlenek, vagy hívők, de a skandináv skandinávnak marad, s a svájci svájcinak. Létük nem áll útjába senkinek. Ezzel szemben mennyire kimutatható ez a gondolat a magyar történelem minden fokán! A sarmata és ázsiai pusztákon a kis magyar csoport nála nagyobb népek útjába került. Nem félt senkitől, pedig egyedül volt, pusztulnia kellett tehát, mint a párducnak a tigrisek közül. Azt lehet mondani, hogy végzetes és tragikus döntéssel választotta ki ezt a helyet, ahol letelepedett. Sehol sem lehetett volna annyi veszedelemnek és fenyegetésnek kitéve, mint ezen a földön, ahol a magyar honfoglalás előtt államot még egyetlen nép sem tudott alkotni. A vezérek korában a portyázás olyan halálos kockázat volt, amely egészen rövid idő alatt felemésztette volna a nemzetet. Mikor István Király döntött és mindenestől fogva a nyugati kultúrához csatlakozott egyszerre nyilvánvaló lett, hogy ez az életmentő tény halálos veszedelmeket is jelent. Megindult tehát a nagy küzdelem a keleti magyar természet és a német-római művelődési kör között. Milyen erőfeszítést kívánt, arról, István Királytól Nagy Lajosig vagy Mátyásig minden magyar király, Koppánytól Szilágyi Mihályig minden magyar lázadó eleget tudna beszélni. Még meg sem oldódott ez a kérdés, már megjelent a másik. — A keleti magyar, a népvándorlásnak egy kései csapatja, nyugati szélen megtelepedve, védelmezője lett a nyugati mívelődésnek azokkal a később felénk csapódó hullámokkal szemben, amelyeknek egyenes vonalát Batu khántól az utolsó budai basáig vonhatjuk meg. Ez a magyar sorsfeszültség a törökhódoltság alatt megosztja és szembeállítja magát a nemzet testét. Az
