Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Ft. Dr. Béky Zoltán református püspök ünnepi prédikációja a washingtoni római kathólikus magyar egyházközségben, a Domokos atyák templomában 1972 december 17-én. ☆ Alap ige: János 17:21 “Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te én bennem Atyám és én Te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, hogy elhigyje a világ, hogy Te küldtél engem”. Ünneplő Keresztény gyülekezet! Testvérek az Úr Jézus Krisztusban! Mondanom sem kell mennyire hálás vagyok a Ti kiváló lelkészeteknek, Ft. Zsoldos Imrének ezért az alkalomért, hogy én a református püspök itt állhatok előttetek a római katolikus egyház szószékén és szól hatom tinéktek az Igét, az egyedül idvességre vezérlő Isten Igét, prédikálhatom Néktek a Krisztust, akit mindnyájunk váltságára küldött az Isten, aki mindnyájunk bűneiért szenvedett, feszíttetett meg és támadott fel, akinek örök nagy parancsa, hogy Benne egyek legyünk. Hálás vagyok, hogy ugyanakkor Ígéretem van a ti pásztorotoktól, hogy karácsonykor pedig Ő fogja hirdetni az Igét a mi református egyházunkban. Végtelen boldoggá tesz, hogy a XXIII. János Pápa és az Egyházak Világtanácsa által elindított és felkarolt ökumenikus mozgalom hatása Washingtonba is eljutott, ahol az Istennek római katolikus és református magyar gyermekei is igyekeznek egymásra találni, egymáshoz közeledni és egymással testvéri kezet fogni. Végre kezdünk rádöbbeni arra, hogy nekünk nem egymás ellen van hadakozásunk, hanem a Sátán, a bűn, a hitetlenség, a világ gonoszságai és hatalmasságai ellen. Kezdünk rájönni arra, hogy nekünk eggyé kell lennünk a Krisztusban, aki egyformán szenvedett és halt meg mindnyájunk bűneiért. Hogy nincs két Evangélium, hogy egy a Kereszt és egy a Krisztus, akiben egyedül van nékünk idvességünk és váltságunk. Ma ádvent harmadik vasárnapján együtt várjuk a mi idvezitőnk, az Úr Jézus megérkezését. Közös a hitünk, hogy a világnak egyetlen Megváltója van. Egyetlen út lehetséges, az Ő keskeny útja, amelyen járnunk kell. Csodálatosan szép, hogy ebben az adventi várakozásban, most közösen együtt vagyunk itt ezen a szent helyen az Úrnak házában washingtoni magyar keresztények és keresztyének. Ezen a csodálatos és ritka alkalmon elmélkedjünk arról, hogy mi az ami bennünket különösképpen egymás mellé állít: ez pedig nem más, mint magyar és keresztény mivoltunk. Isten rendeléséből van magyar katolicizmus és van magyar protestántizinus. A XX.-ik század nagy próbatétele az, hogy a gondjainkra hízott nyáj szétszóratott, nem véletlenül, Isten kifürkészhetetlen akaratából minden harmadik magyarból egy a szorosan vett haza határán kivül él és nekünk katolikusoknak és reformátusoknak az jutott feladatul, hogy a szabad világban élő magyarság között a magyar lelki értékek megőrzői, hirdetői és bizonyságtevői legyünk. Drága közös értékünk amit magunkkal hoztunk az az ökumenikus hagyomány, amely a magvarság életében példaadóan visszanyulik már a II.-ik Vatikáni Zsinat előtti évszázadokra is. Van-e nagyobb katolikus név mint Pázmány Péter neve? Van-e nagyobb alakja a magyar protestántizmusnak mint Bethlen Gábor és tudjuk nagyon jól, hogy nemzetünk szabadságának ügyében a protestáns reformációnak és a katolikus belső megújhodásnak ez a két legnagyobb egyénisége Bethlen Gábor és Pázmány Péter is feledni tudták a felekezeti szempontokat és együtt keresték a közös utat az akciónak egységét magyar népünk érdekében. A magyar sors nagy kérdéseiben mindig megtalálták egymást azok, akik valóban mélyen katolikusok és igazán reformátusok voltak. Gondoljunk csak Rákóczi Ferencre és leghűségesebb tanácsadójára a mélyen református Ráday Gedeonra, Kossuth Lajosra és Horváth Mihály római katolikus püspökre. Nagy költőnk, Illés Gyula a “Reformáció genfi emlékműve előtt” c. versében érdekesen rajzolta meg a magyar falvakban sok helyütt kialakult ökumenikus kapcsolatot. Az egymásra dörgő harangok és polemikus izű prédikációk megett és után sokszor mint jóbarátok szerették egymást a falusi plébános és a református eklézsia papja. Ady Endre egyik megrendítő novellájának is az a csattanója, hogy az elnéptelenedő és elrománosodó szilágysági faluban öregségükre lesznek jóbarátok magyar népükért elégő katolikus és református papok. Vannak itt közöttünk akik emlékeznek a menekült táborokban kialakult sajátos magyar ökuinenizmusra is, amikor vallás-felekezetre való tekintet nélkül minden magyar elment a misére vagy az istentiszteletre, ha ott magyarul szólt az Ige. Ebben a évtizedben ez a társadalmi ökumenikus viszonyulás elmélyült és kiszélesedett. Többé nem gondolkoznak felekezeti alapon. Valóságos tény az
