Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ ökumenizmus már régen a teológia területén. Közös Biblia fordítások, közös teológiai fakultások, közös istentiszteletek és konferenciák már régen örvendetes valóság. New Delhi-ben az Egyházak Világtanácsának a gyűlésén — ahol én is részt vettem — ott voltak a római katolikus egyház kiküldöttei is. Nekünk szétszóratottságban élő magyaroknak azonban azt is feledatul adta az Isten, hogy egymást megtalálva, egymást hitünkben erősítve keressük az alkalmakat azért, hogy együtt tehessünk többet Krisztusért és magyar népünkért. Elsődleges feladat a magyar keresztyén lelki kincseink megőrzése. Utalok itt az Észak-amerikai magyar keresztyén egyházak rendkivüli fontosságára. Annyi marad meg a szétszórt népből, amilyen erősek egyházaink és keresztyénségünk. Minden amerikai magyar istentiszteleti közösség legyen az katolikus vagy református: egy végvár. A magyarság megmaradásának végvára. Közös a mi nagy fájdalmunk és aggodalmunk is: a magyarországi és a kettős járom alatt, az elszakított részeken élő egyházak sorsa. Más szóval az egyetemes magyar keresztyénség jövője a vasfüggöny mögött. Itteni testvéri kapcsolatunk, összetartozásunk, együttes imádságunk, közös akcióink bátoríthatják az otthoniakat is. Ahol a rendszer a “divide et impera” elvének alkalmazásával szítani látszik az elvakult felekezeti harcok tüzét. Ha itt összefogunk, ha együtt tudunk szólni és cselekedni, az segíti majd, hogy az elnyomatásban is a testvérek megtalálják egymást, mint Mindszenty hercegprímás mondotta “bűnbánó szívvel mindeneket elfeledő szeretettel Krisztus keresztje alatt”. Közös problémánk még a lelkészi hivatások kérdése. Gondoliunk csak a Kárpátaljai magyar gyülekezetekre, ahová 1944 óta nem ment lelkész utánpótlás. De merjünk hinni az ádventi hit reménységével, hogy egyszer sorainkból a Nehémiások és Ezsdrások utján hazatérhetnek azok az apostolok, akik felépítik majd Dávid leomlott sátorát történelmi hazánk földjén. Ádventi reménységünk az, hogy egyszer eljön az az idő, hogy ismét szabad lesz Hazánk. Addig Istentől kapott hivatásunk az, hogy megtanuljunk együtt imádkozni, eggyé legyünk a Krisztusban, hogy jöjjön el a magyar ádvent beteljesülése és szabad hazában dicsőíthesse az egész magyar nép az áldott Jézust, aki a mi egyetlen megtartatásunk most és mind örökre — Ámen. “ÖREGSÉG” Irta: DR. RAVASZ LÁSZLÓ 90 éves korában Egyedül maradtam. Kedveseim szétoszlottak, kiki az övéihez. Akik legdrágábbak voltak nekem, azok elmentek örökös hazába ahhoz, aki őket legjobban szerette, de akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek a földi életben találták meg a maguk párját, s egész életükkel ragaszkodnak hozzá. Csak én maradtam egyedül. Ez az egyedüllét nagyon a lelkemre tud néha nehezedni. Úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág elhullott levelei után, mint a bokor üresen maradt fészke tengeren túlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembetalálkozó hajó utasai egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak. Nincs senki, aki megértsen, emlékeim másokat nem érdekelnek, érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha valami üvegfal emelkedett volna közém és a világ közé. Úgy tetszik, mintha felesleges volnék, még élő időszerűtlenség, ittfelejtett avarlevél egy olyan fán, amelynek már nem az a tavasza, ami az enyém. De ha a lelkem figyelmez az Isten igéjére és elmerül az ő tanácsának ismeretében, átmelegedő lélekkel látom, hogy ez nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem egyedül akar, és azt akarja, hogy én egyedül őt keressem. Betakart engem ennek a világnak ezerféle viszonylatába, most bont ki belőle. Azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló égő városból, a múló világból menekülök az ő hazahívó karjai közé. Készítget arra, hogy csak vele legyen találkozásom. Ő legyen mindenem, mert át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet, ahol az emlékek teherré válnak, egyedül ő a segítség, egyedül ő tart meg és szállít át erős karjaiban a túlsó partra. Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozóra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárult elhagyott világom ajtaja, elhallgat édes, vagy fájó zűrzavara, leperegnek rólam emlékei, sebhelyei, koszorúi, mint ahogy a szárnyra kelő kócsag előbb lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák. Szemembe szitál a félig nyitott ajtó fénye, s egész lényemet eltölti: ki az akivel találkozni fogok, mikor a küszöböt megrogyó térddel átlépem.
