Magyar Egyház, 1972 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1972-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 KRISZTUS FÖLDI ARCA Krisztus földi arca kétezer év óta izgatja az emberek szívét és fantáziáját. Már a legrégibb keresztény legendák igyekeznek megközelíteni titokzatos földi arcát és a Biblia beszél Veronika kendőjéről, amely megőrizte a szenvedés királyának arcvonásait. A Szent Péter templom kincstárában őrzött Veronika-kendőn Krisztus arca már alig kivehető s a tudomány megállapította azokról a festményekről, amelyeknek szerzőjeként Szent Lukács evangélistát, Nikodémust és az ádessai Abgar Ukkom király titkárát és udvari festőjét Ananiást emlegette a jámbor hagyomány, hogy bizánci munkák. * * Azonban mégis van valami ebben a régi hagyományban, amit a tudomány ma is használhat s ezek azok a leírások, amelyek Krisztusról a régi iratokban ránk maradtak. Ezek sem származnak természetesen olyan emberektől, akik őt magát látták, azonban értékesek azért, mert bizonyos hagyomány él bennük, amely az első keresztények körében Krisztus külsejéről általános volt. Ennek a hagyománynak legfőbb adatai: a hullámos, középütt kettéválasztott dióbarna haj és az ugyancsak középütt elválasztott körszakái, a komoly szürke szemek, az egyenes orr, az éles metszésű arc, a magas, hibátlan termet. Ilyennek írja le őt az a levél, amelyet Lentulus római helytartó intézett a szenátushoz. Ez a levél is apokrif, de a hagyomány tisztán és elevenen él benne s ezért értékesek az adatai. “Magas termetű — írja Lentulus — az arca komoly és nemes, félelmet és szeretetet kelt egyszerre, a haja dióbarna, vállaira hull, középütt el van választva, a názáretiek szokása szerint, homloka is foltatlan, halvány pirosság önti el; az orra egyenes, szakálla dús, barna, középütt elválasztva, szeme szürke és csillogó, tekintete egyszerű és komoly”. Bár Lentulus állítólagos levele a Krisztus ábrázolás hagyománya szempontjából nagyon értékes adatokat tartalmaz, sokkal becsesebb nála Eusebius egyháztörténetiró egyik adata, amely egy ókori Krisztusszoborról szól. Eusebius megbízható és komoly történetíró (meghalt Kr. u. 340.) és ez az adata a legfontosabb és legértékesebb adalék az ókori Krisztus-ábrázolásokhoz. Elmondja, hogy Paneasban járt, vagyis a bibliai Ceasarea Philippiben és ellátogatott abba a házba, ahol valamikor a vérfolyásos asszony lakott, akit Krisztus meggyógyított. A ház előtt szoborcsoportot látott: magas talapzaton térdelt az asszony ércalakja, mellette Krisztus érc szobra, kezét gyógyítóan az asszony fölé nyújtva. Az asszony a gyógyítás jelenetét örökítette meg, hálából az Üdvözítő iránt. Ez az adat bizonyítja, hogy Krisztus-ábrázolások már a kereszténység kezdő korában is gyakoriak voltak. Érdekes, hogy ezzel szemben a katakombák művészete nem merte Krisztus igazi arcát ábrázolni, hanem eleinte idealizált férfi alakjában festette, aminek egyik oka nyilván az üldözött ókereszténységben érvényben volt titoktartási parancs volt. Még az ilyen fiatalos, Apolló-tipusu Krisztus-ábrázolások előtt keletkezett és ebben a művészetben mindvégig érvényben maradt a szimbolikus ábrázolás: Krisztus helyett bizonyos szimbólumokat festettek, amelyeket minden hivő megértett; ilyenek voltak: a Krisztusmonogram, a hal, a jó pásztor. A 4. század elején kezd általánossá válni a legismertebb Krisztus-arc: a komoly, szakállas férfi. Szóval megállapítható, hogy a művészet visszatért az őskeresztény hagyományhoz. Ezt a hagyományt híven őrzi a művészet mind a mai napig. Nincs módunkban részletesen ismertetni a nagy művészek Krisztus-ábrolázásait, csak általánosságban mutatunk rá, hogy a művészetben máig is a szakállas, komoly Krisztus-arc él. Elég utalnunk Dürer keresztrefeszített Krisztusára, amely a szenvedés királyát, a fájdalmak emberét ábázolja, máig is utolérhetetlen művészettel és elég utalnunk Munkácsy Krisztus alakjára, amely inkább az isteni fenséget hangsúlyozza az Üdvözítő emberi alakján is. így élt az Ő alakja századokon át, anélkül, hogy valami emlékszerű bizonyíték lett volna kezünkben, amely a keresztény hagyomány hitelességét kézzelfoghatóan támogatta volna. Legújabban azonban Jeruzsálem földje olyan szenzációval szolgált — ha szabad ezzel a tárggyal kapcsolatban szenzációról beszélnünk, — amely egészen más hatással lesz a keresztények százmillióira, mint a legcsodálatosabb archeológiái felfedezés. Körülbelül 24 évvel ezelőtt Jeruzsálemben kis alabástrom szobrot találtak, amelyet sok egyéb palesztinai és görög szoborral és egyéb emlékekkel együtt megvásárolt egy görög régiségkereskedő. Ez természetesen nem vizsgálgatta a tárgyak értékét és jelentőségét, csak azt tudta, szakértő létére, a lelet hitelesen igazolt körülményeiről, hogy a szobor nem hamisítvány, hanem valóban római kori régiség. Maga a szobor 11 centiméter magas alabástromfej. Alul három kis mélyedés van rajta, ami azt mutatja, hogy vékony oszlopon volt elhelyezve. Az arc nem zsidó típus, nem idealizált, hanem egészen reális portrénak hat. Végtelen nyugalom ömlik el rajta: a fenség és méltóság érzését kelti az emberben. Hosszú, középütt elválasztott hullámos haja a nyaka aljáig omlik; a tekintete tiszta, nyilt, átható. Erős arcvoná-
