Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1971-05-01 / 5. szám

4

MAGYAR EGYHÁZ

ige próbatétele alá és amire Isten Szentlelke azt mondja, hogy jó, azt kövessétek és megtartsátok. Ez a megfogalmazás kizár minden félreértést és belemagyarázási lehetőséget. Ugyanis azt, aki az ige fegyelme, vezetése alatt él, az ige nemcsak megvilágosítja, de tanácsolja is.

Emberlétem, egész életem szakadatlan kínálatok és döntések sorozata. Még az állat — és növényvilág is — a létért, a megmaradásért való küzdelemben — szüntelen választások elé kerül: az éhség, a táptalaj, a napfény befolyásolja akcióit. Csak az ásványvilág nem dönt; egyszerűen van és anyagának belső törvénye szerint kristályosodik.

Egy magasabb, erkölcsi törvény írott vagy íratlan szabályai között választani: az ember kiváltsága. Egy kutya is megtanulhatja, hogy dolgokhoz nem szabad nyúlnia, az azonban az idomítás, a drill eredménye. Az oroszlánszelidítő a cirkuszban bedugja a fejét az oroszlán szájába, ami kétségkívül nagy bátorságra vall. Viszont az oroszlánt megtanította a vasbot, hogy nyitva tartsa a száját, ha a mestere az immár ezerszer adott parancsot ismétli.

Választás és szabadság ennélfogva összetartozó fogalmak. A kutya is, az oroszlán is azt teszi, amire bedresszírozták rúgással, korbáccsal vagy vasbottal. Akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy a vasfüggöny mögött mondhatja-e a polgár a parancsokra, hogy nem, amikor körülötte mindenki, saját jól felfogott érdekében azt mondja, hogy igen? Mikor és meddig szabad hát az ember?

A szabadság nem szükségképpen miljőhöz kötött, a külső világ által determinált. Ha igaz a mondás — és igaz —, hogy egy gályarab is lehet szabad, akkor a szabadság sokkal inkább egy világnézet, belső magatartás, mintsem korbáccsal, börtönnel vagy szögesdróttal meghatározható és főleg, kordában tartható állapot. Pál a legtöbb levelét börtönből írta és azokban a Krisztusban lévő szabadságról, az Isten akaratával megegyező döntések kiváltságáról esett szó. Nem kétséges, hogy Pál ott is, akkor is szabad ember volt. Viszont megkérdőjelezhető, hogy Néró vagy Domitianus szenátorai szabad emberek voltak-é?

Szabadság ott van, ahol Isten Lelke van Péter apostol szállóigévé vált elkötelezésével: “Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem az embereknek” (Ap. Csel. 5:29). Szabad ember tehát az, akinek nemet kell mondania akkor, amikor körülötte mindenki igent mond, annak ellenére, sőt akkor is, ha az mártiromsággal jár. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen! A konstanzi zsinaton csak egy ember volt szabad, Luther Márton. Szabadsága nem emberi megfontolásokra, hanem Isten kötelmeire volt építve.

Azt, hogy szabad vagyok-e vagy megkötözött, a próba vagy a választóvíz mutatja meg. Az élet döntések elé állít és választanom kell. Ha és amennyiben Istennel társalgóm meg és tőle kérem el az adott helyzetben való igent vagy nemet és igéjével egyetértve döntök, különös paradoxon: szabadságban járok. Ha viszont a saját vágyam, akaratom szerint döntök, bármennyire ellentmondásosan hangzik is: rab vagyok.

A hit próbája: Jézus Krisztus. A keresztyén ember hite azzal vizsgázik, hogy ismeri-e és elfogadta-e Jézus Krisztust mint akiben Isten újra tárgyalás alá tűzte az ember csődtömegét, a bűnt, és megítélte azt. Isten az igében újra meg újra felveti számunkra a kérdést, hogy kicsoda tenéked Krisztus? A kérdés egyszersmindenkorra döntően hangzik felénk, de utána is, életünk napi helyzeteiben vallani kell arról, hogy közünk van hozzá és elfogadjuk vezetését. A hit az a tantárgy, amiből nem lehet egyszer jelesre felelni és abból élni egy életen át. Isten választottainak is naponta, óránként kellett bizonyságot tenni arról, hogy minémű lélek lakozik bennük. Péter apostol jó példa arra, hogy hányszor volt a jegye elégtelen és osztályismétlésre utasíttatott. Az a kegyelem, hogy Isten az övéinek alkalmat ad az újrakezdésre, a tananyag megtanulására. Ha nem így volna, akkor Péter is mint bukott diák kiesett volna a kegyelemből és kizáratott volna a szolgálatból.

Mivel a jeles és az elégtelen feszültségében élünk, napi feladat kell, hogy legyen, hogy megvizsgáljuk magunkat, “Magunkat” azt jelenti: nem a másik keresztyént! Erről eszembe jut egy példa. Egyik konferencián — még a második világháború előtt — az esti tábortűznél valaki az egyik ismerőséért imádkozott, aki szintén jelen volt, hogy Isten látogassa meg őt szenvedésekkel, csapásokkal, hogy térdre kényszerüljön Isten előtt. Bereczky Albert az ima után a szokott bölcs humorával megjegyezte: “Ez szép volt. De te inkább ne a másikra, hanem magadra kérj szenvedéseket és csapásokat, hogy Isten először rajtad könyörülhessen”. Közösségi életünknek egyik nagy nyomorúsága a sok között, hogy többet törődünk a másik ember bűneivel, dolgaival mint a sajátmagunkéval. Pedig eszünkbe juthatna az Űr szava, amit Péternek mondott, amikor az tanítványtársának, János halála körülményeiről érdeklődött: “Ha akarom, hogy ez megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!” (János 21:22).

Az én tisztem és kiváltságom, hogy közbenjárhatok Istennél a felebarátomért, imádkozhatok érte szeretettel és nagy alázattal mint aki tudom, hogy én is érdemtelen vagyok a kegyelemre. Ez megóv a lelki gőgtől, a farizeusi önelégültségtől, a törvénykezéstől.