Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ BEETHOVENES TÉMÁK Ludwig von Beethoven, zeneköltő és zongoraművész, 200 éve született Bonnban; meghalt nem egészen 57 évesen Wienben; felfedezték jóval halála után: zeneköltők, tudósok, szakértők: “a zene generalissimusának”, “a mesterek mesterének”, a “zene titánjának”.. világszerte. “A gyerekek nem játszanak velem, mert ilyen csúnya vagyok”, mondja az anyjának, s dacosan villan apró szürkéskék szeme; vörösesbarna arca himlőmarásaiban még vörösebbre gyűl; vastag ajkai lebiggyednek, és széles-boltozatos homloka dúdoros púpjai fölmerednek, mintha öklelni akarna... ! Öccse Károly: “gorillának” csúfolja. ... És testi rútsága állandó élet-témája marad. “Ellentémája” pedig: az erőé. Mert valóban titáni erők feszülnek benne: izmaiban is, hatalmas koponyájában, meg nagyerős szivében is... “Senki sem tapsolt, mert törpe vagyok. “Ennyi a beszámoló első, nyilvános kölni zongorázásáról. És amikor anyjával rotterdami gazdag rokonoknál látogatóban, a hazautazás költségeiért, zongorás fellépésére gyakorolna, az irigy holland rokonfiú borotvaéles kést húz végig a tenyerén.. S a család szivébe hasít az amputálás rémének “témája” ... Testi rútsága menedékébe szökik, a templomi orgonához (“mert ott nem lát engem senki”). Felmászik az orgonapadra, letépi kezéről a köteléket s szaggató kínokban belevág: Bach g-moll fantáziájába... Ájultan találja mestere, a púpos Neefe, korának legnagyobb orgonistája. . . De a sebdaganat kifakadt, kitisztult. Az orvos a fejét csóválja. Csoda? Nem. Az “ellentéma”! “Kitaszítva, de elhivatva”, írja enmagáról, s alkotó szelleme témakettőse ez is mindhalálig. — Korának divatos zenei Ízlése nem bírja tűrni az elemi erők, az ellentétes nagy végletek horizontját, a kozmikus távlatokat, a témaütközések disszonanciáit, a végső kioldások magasságait.... A zene-még akkorfőleg paloták, kastélyok tükörtermének privilégiuma: kecsesen táncos, játékos játék, a zenélő óra cini-cinijének zongorás, vonósnégyes-ötös-hatos vagy éppen szimfonikus kicizelláltsága. Horizontja a mennyezeti freskó, hol aranyszárnyas, pufók angyalkák uszkálgatnak a zavartalanul szelid-kék ég bárányfelhőcskéi között. Dallamvilága is éppenolyan kagylóvonalasan egyhangú, mint a rizsporos parókák bodrozottsága. Témája: a gálánsán hókoló, pukkedliző problemátlanság. Élő bálványa és itélőn csalatkozhatatlan pápája: Haydn, ki Beethovent “a nagy mogulnak” gúnyolja. És ez az első nagy kitaszíttatás. De nem az utolsó! A közönségsiker nem adatott meg neki.. De annál több az erő, az elhivatottságé.. ! Hanghármas mollban, mélyülőn, elhalón, lemondón: csak éppen hogy érinti a tenger, a lélek színét. Alkony pírja borong az égen. De a szunnyadó erő egyszeriben megárad, gyűrűző hullámkarikák fonódnak egymásba, kibomlanak, hullámait verik a végtelen tengernek, s bíboros fény vibrál rajta. S mind rohanóbb az ütem, örvényt forgat: itt-is, ott-is égbeszökkenőn s aláhullva újra meg újra fölszökik a Napba s vörösszikra-özönét szórja szét. De megdörren az ég s dacos ellenerő ütközik a témába: a reménytelenségbe, a lemondásba. Az összecsapás: a kicsattanó nagy disszonancia. A nagy végletek magasamélye. S kibomlik diadalmas könnyed forgatagban az indító hanghármas a szomorúságon győztesen átszáguldva a lét végtelenjének hitében.“Appasionata” szonáta, és egy egész zenekart zongorázik benne.. A bős-dal is témája: “Az örök forradalom hősének, ki szüntelen küzd: a szépnek, a jónak, az igaznak győzelméért. Mert ezt kell nekünk művészeknek megjelenítenünk.” (Es-dur zongoraverseny, “Eroica” szimfónia) E forradalmiság állandó hit-élménye annak, hogy a Teremtő értékvilága az ős-értékeknek végtelenül sokféle mozzanatát rejti magában, s a költőt, a művészt arra hívta-rendelte el, hogy szelleme ezeknek új és új arculatát meglátva: kiábrázolja azt hangban, színben, szóban. S az Ő elhívó ttjainak “sikere” nem a társadalmi elismerés, amely Beethovennek sem adatott meg, amíg élt, de a hivatás betöltésének élménye, az öröklét egy-egy sugallatának kifejezettsége.. Jegyzetfüzetjében lekótázva: a mennydörgés, a patak csengése, mormolása; a pinty, a pacsirta, a rigó füttye. “Ilyen egyszerűen kellene komponálni. Még egyszerűbben” írja. A sármány hangnégyese hatalmas (5.) szimfóniájának vezérlő témája. Ti-ti-ti-ta/ti ti ti-ta-a .. így kopogtat a sors az élet-portán.. s mind rohanóbb tempóban, mind magasabb hangok régióiba szárnyalón, de szüntelenül féken is tartva. Az eleven tűz lángja az égig lövell, de benne a zabolázó erő is ottfeszül, s belőle bomlik az ellentéma, s kettejük diszharmóniája a végső határ, hogy a vezérlő téma győztesen árassza el az egész zenekart.. .. A bemutató hangverseny végső akkordjára már csak egy hallgató maradt a teremben.
