Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ kekben lobog majd tovább az isteni kinyilatkozatatásnak csodálatos igazsága. És megtörténhet az, hogy az Isten rajtunk keresztül szórja majd az Ő igéjének tiszta magját újra a magyar lelkekbe és magyar életekbe. Ez a mi küldetésünk! Állandóan szemmel tartani az Isten akaratát! A legnehezebb körülmények közepette is ragaszkodni a történelmi múlthoz, hogy miénk lehessen a történelmi jövendő! Egyházunk Istentől elhívott lelkészei, kell, hogy teljesen betöltsék szolgálatukat és nemcsak megőrzői, de kamatoztatói és megsokszorozói legyenek az Istentől kapott és rájuk bízott magyar református kincseknek. Híveink pedig kell, hogy egytől egyig átérezzék azt a fenséges küldetést, amelyre elhívta és kiválasztotta őket az Isten. Csak akkor maradhatunk meg a történelmi viharban és csak akkor tölthetjük be történelmi hivatásunkat, ha megmaradunk annak, aminek az Isten bennünket megteremtett! Csak akkor van célja és értelme életünknek és szolgálatunknak, ha nemcsak helyi célokért dolgozunk, hanem mindenben meglátjuk az Istennek számunkra kijelölt tervét és félreérthetetlenül kinyilatkoztatott akaratát. Ez a mi egyházunk múltja, jelene és jövője az Isten oldaláról nézve! Boldogok, akik látnak és hisznek! Akik álmokat látnak és terveket hajtanak végre! Akiknek Istentől kapott szent hivatásuk és áldott küldetésük van! Dömötör Tibor “HÉBER VAGYOK ÉN . . Jónás 1:9. Teljes tudatában vagyok annak, hogy ez az Ige — legalább első hallásra — magyarok között népszerűségi versenyben nem nyerne díjat. A hallattán támadó érzelmi skála legalább annyira tarka, mint az a köntös, amit Jákob József nevű fia számára csináltatott. Az Ige azonban (és ezen mi nem változtathatunk) a Szentírás része, a teljes Szentírásé, az ó és az új testamentumé együtt, amiről azt mondja Pál apostol, hogy az “Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” (II. Tim. 3:16.) Az Igének pedig az a tulajdonsága, hogy az nincs perchez, porhoz s poremberhez kötve, mert — akárcsak annak hordozója, az Anyaszentegyház — minden idő, minden hely és minden nép számára való, köztük magyarok számára, tehát a mi számunkra. Az igében pedig nem a faji, vagy nemzetiségi hovatartozást jelölő szó a fontos, mert azt be lehet, sőt be is kell helyettesíteni. Nem ez a lényeg, hanem valami más. Először az az elszánt bátorság, az a fajtához s azután valláshoz való hűség, ami Jónást jellemezte; másodszor az arra való rádöbbenés, hogy személyleírásnál az Isten szerinti sorrend, a vallás: nem sujtás a héberség köntösén, nem függvénye a faji hovatartozásnak, hanem megfordítva: a lélek szerint értelmezett vallásnak egyik drága gyümölcse a nemzeti, a faji öntudat. I. Jónásnál a nemzeti s egyben vallási hovatartozás megvallása nem “szép lelkek” enyelgése volt. Amilyen közkedveltségnek örvendtek Ábraliám maradékai már abban a korban, személyazonosságának a saját maga által történt megállapitása könnyen tőrdöfést válthatott volna ki, vagy koponyatörést. Jónás nem törődött vele. Megvallotta életveszedelemben, pogányok között, hogy ő zsidó és pedig Istent félő zsidó. Mit jelentett ez a tény a maga értelmezése szerint? Túlzó nemzeti érzést, amiben az istenfélelemnek csak alárendelt szerep jutott. Emberileg meg lehet érteni. Asszíria ugyanazt jelentette Izráel számára, mint az ázsiai szláv kommunizmus Közép- Európa népei, közelebbről a magyarok számára. Az ókor nem ösmer kegyetlenebb, vérengzőbb nációt, mint a sémita asszírokat. Náhum próféta egyenesen “vérszopóknak” nevezi őket és joggal. Az újabb korban csak Dzsingiszkán és Timurlén mongoljai hasonlíthatók hozzájuk. Jónás zsidó volt, talán nagyobb mértékben, mint honfitársai. S egyszer mégis kapja az isteni parancsot, hogy menjen Ninivébe, fajtája megölő gyilkosainak a fővárosába s hívja őket megtérésre, mert különben egy szálig elvesznek, az Isten még barmaiknak sem könyörül. Jónás ember volt. Kijavítom magam: zsidó ember volt, héber. A parancsra a vér forrt fel benne, azt igazságtalanságnak, sőt fajtája arculcsapásának tekintette. Hogy ő Ninivébe menjen, hogy ő eszköz legyen a gyűlölt asszír hatalom pusztulástól való megmentésében — olyan nincs. Ninive keletre van, nosza ő fut nyugatra. Most helyettesítsük be az Igét ilyen formán: “Magyar vagyok én, és az Urat, az új testámentum Krisztusának Istenét félem én...” Ha nagyon őszinte akarok lenni, mit értek ez alatt a magam adta személyleírás alatt? Azt, hogy én először és utoljára magyar vagyok, amit az a tény, hogy keresztvíz is érte a fejemet, csak még jobban kihangsúlyoz. Magyar vagyok s ha ezen a teremtett világon bárki, még maga a Seregeknek Ura Istene kívánná tőlem, hogy menjek el Moszkvába s fajtám megölő ellenségeinek megmentésében legyek eszköz: ép úgy futnék az ellenkező irányba, mint Jónás. Hogy
