Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

MAGYAR EGYHÁZ

7

A MULATÓHELY MEGTÉRT

Fejlődik a Belgiumi Magyar Evangéliumi Református Egyház. 1969. november 30-án felszentelték Brüsszelben a kontinens nyugateurópai részének első magyar evang. református templomát. A hír az egész szabad magyar világ és az óhaza felé is meglepetésként hatott. Vagy nem tudtunk semmit az előkészületekről, vagy pedig a belgiumi hittestvéreink olyan halkan és szerényen mondták, hogy fel sem figyeltünk szándékukra, munkájukra. Ed. Pichal lelkész, a Belga Protestáns Egyház Zsinatának volt elnöke, aki Dr. And. J. Pieters jelenlegi elnök mellett egyike volt a szolgálattévő lelkipásztoroknak a templomszentelő istentiszteleten a “de stem”, Kerkbode voor Vlams-Belgie en Nederland 1969. december 20-i számában ugyancsak arról ír, hogy őket is meglepte a magyar testvérek templomlétrehozó akciója, ők maguk is kész tények elé állítódtak. Kétségtelen, hogy a nagy hang, az erős dobolás és reklámozás nem biblikus. (Jézus azt mondja, hogy “ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb.” Mt. 6:3).

Mindannyiunk előtt vitathatatlan, hogy Isten ereje mutatkozott meg belgiumi egyházunk Országos Presbitériumának és a gyülekezetek hitvalló tagjainak életében. A hit és az áldozat cselekedett. Nem rendeztek bált, pikniket, töltött-káposzta- és disznótoros vacsorákat, nem gyűjtöttek más egyházaktól bel-és külföldön, karácsonyi vásárokat sem szerveztek. Egyszerűen elhangzott a szószéken és a körlevelekben, hogy az urak Urát és i. királyok Királyát Hozzá méltó adomány és az Őt valóban tisztelő és dicsőítő ajándék illeti meg. Néhányan megértették, megmozdultak a szívek és kiürültek a zsebek. Az utóbbi időben Belgium kisebb-nagyobb magyar gyülekezeteiben a sorozatos igemagyarázatok “a kiaknázatlan életmezők” összefoglaló cím alatt folytak. Néhányan aggódtak amiatt, hogy az isteni életmezők kiaknázatlanul hevernek és ők megkezdték kiaknázni. Es mi történt? Szinte egyedülálló energiatermelés. Az isteni erő megmutatkozott életükben. Mások, a beavatatlanok úgy mondják, hogy a belgiumiak “saját erejükből” hoztak létre egy 100 ülőhelyes templomot, de mi tudjuk, hogy ilyen tettek véghezvitelére az ember saját ereje nem jöhet számításba. Hitünket építi és a mi cselekedeteinket is felvillanyozza belgiumi hittestvéreink és honfitársaink evangéliomi bizonyságtétele. Engedjük, hogy a testvéri elismerés zászlaját a mi Istenünk dicsérete lengesse meg!

A brüsszeli magvar református templomszentelő istentisztelet.

Amikor megkérdeztük az egész országot beszolgáló lelkipásztort, hogy büszke-e létrehozott templomukra, azt mondta, hogy ő az “élő kövek”-re büszke, akikből felépült ez a templom. Dicsekedésének tárgya a hitben: gr. Teleki József országos főgondnok, Buday László orsz. főgondnok-helyettes és a második legnagyobb gyülekezet gondnoka Liege-ben, id. Darkos Sándor a verviers-i gyülekezet gondnoka, Keresztes János, Nemes Gabriella, Király Sándor, Marsalkó János, Forgács László, Sebők Ferenc, Füzesséry Matild, Pungur Gyula, Lázár Ilona, Kovácsevics Ernőné, Dolonay András, Várady Katalin, Vajda József, Csetényi Józsefné, Ladányi József, Bogár Antalné, Aranyos Lászlóné presbiterek, illetve egyháztagok, akik engedelmes gyermekei Istennek. Országos Presbitériumuk véleménye az volt, hogy a templomlétrehozásban az alapvető erőket nékik kell kisugározniuk és, ha akadnak testvéri segítő szívekre, akkor azokat az adományokat, már, mint meglévőre, a kész templomra kérik.

Különösen elismerésre méltó bizonyságtétel az a tény, hogy belgiumi hittestvéreink egy volt mulatóhelyet alakítottak át Isten házává és ezzel mintegy példát adtak a szabad világ minden keresztyénének, hogy ez az útirány a helyes. Örvendünk szívből, hogy Amerikai Magyar Református Egyházunk Dr. Jakos Lajos, Nyugateurópa egyik legidősebb lelkipásztora személyében képviseltethette magát a brüsszeli templomavató hálaadó ünnepségen és személyesen adhatta át adományunkat az ottani egyházunknak.

De hadd prédikáljon nékünk is Pándy András templomszentelő igehirdetésének befejező szakasza a 134 zsoltár alapján:

“Grádicsok, lépcsők éneke a mai zsoltárígénk. Lépcsőkön és lépcsőzetesen jöttünk — s hiszem, hogy felfelé idáig—, mint több országon is keresztülvándorolt zarándokok. Most elértük ezt a kicsiny, de Istennek szentelt templomot. A régi mulatóhely szennyes füstje szégyenkezve kivonult ebből a teremből. Az italpult gyorsan utána futott. A poharak harangozása elnémult s a könnyelmű vendégeket elkergette a szél. Ez a terem, ez a padló, ezek az ablakok, ezek az ajtók, ezek a falak meghallották a buzdító zsoltárígét: áldjátok, nézzétek, lássátok saját szemetekkel: ezek áldják az Urat. Ezek a holt anyagok megtértek, újjászülettek és áldják az Urat! S, mert áldják, dicsőítik, ezért lehet itt a régi italgőzös közönség helyett egy magyarnyelvű keresztyén gyülekezet, hogy ennek minden tagja megtérhessen, újjászülethessen, áldja az Urat és ismét áldja. Majd pedig megint megtérjen, újra megtérjen, hogy megtéríthesse az ő e második hazába szakadt honfitársát is Teremtőjéhez, Gondviselőjéhez, Meg