Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ diadalt aratott az élet a halál felett. Hála legyen az istennek az Ő szent Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki számunkra ezt a diadalmas húsvéti örömöt hozta. Krisztust kereső magyar, eljutottál-é az üres sírhoz? Hallottad-é a bíztatást: nincs itt! Krisztus nincs a halottak közt, mert feltámadott és él, örökkön, örökké. Ezzel a húsvéti örömmel köszöntőm az Amerikai Magyar Református Egyház tagjait, pártfogóit és barátait; ez az öröm töltse he szívünket, családi otthonainkat és egyházainkat. Ez szálljon szájról-szájra, egyik végétől a világnak a másikig, hogy hegyek visszhangozzák és betöltse az egész mindenséget a húsvéti boldog öröm hir: Krisztus feltámadott! Király Zoltán: BÖJTI GONDOLATOK Távozz tőlem Márk 5:17 Az idegen hosszú, egyenletes léptekkel haladt felfelé a domboldalon. A hajó lent horgonyozott a csendes, csillogó tengeren. Zöldelő lombok felett ragyogott a napsugár. Friss tengeri szellő simogatta a selymes füvet. Minden olyan békésnek, szelídnek, biztonságosnak látszott. A domboldal elhagyatott, ritkán sírhelyül használt sziklaüregeinek egyikében azonban egy vérengző, gonosz lelkektől gyötört ember húzódott meg, várva áldozatát. A mit sem sejtő idegen elgyönyörködött a tájban s magabiztosan haladt a közeli város felé. Nem messze disznócsorda legelészett s a kondások megszokott nyugalommal végezték teendőiket. Hirtelen és váratlanul előrontott barlangjából az áldozatára lecsapni kész, emberfeletti erejű, gyilkolási vágytól lihegő ember. Az idegen nem menekült lélekszakadva. Nem kiáltott segítségért, hanem szelíden szembenézett támadójával. Az megtorpant s felismerte az idegenben az Élet Fejedelmét. Az ördögi erőktől gyötört ember azonnal felismerte az Urat. Milyen szomorú és tragikus, hogy mi oly ritkán látjuk meg ugyanazt az Urat, Aki pedig életünk minden napján velünk együtt halad. Krisztus egyetlen szavára a gyilkolási láng kialudt az ember szemében és szívében egyaránt. Egészséges, normális emberré lett. De ahogyan ezt Krisztus tette, az még nagyobb bajt okozott. A gonosz lelkek Krisztus parancsára a disznókat szállták meg s azok a tengerbe rohanva odavesztek. A disznőnyáj őrizői, kik tanúi voltak a csodának és az őrizetükre hízott disznónyáj pusztulásának — fejtvesztve rohantak a város felé. Elmondták a szörnyű csapást: odaveszett az értékes disznócsorda. Azonnal bizottság alakult. Egyértelműen meghozták a döntést: az idegennek távoznia kell. Kimentek elébe s félreértést elkerülve tudtára adták: nem kívánatos ott maradása. Szép, hogy a közveszélyes beteget meggyógyította, de nekik ezzel szörnyű kárt okozott. Ilyen árat ők nem hajlandók fizetni egy életért sem. Ha itt maradna, abból csak újabb felmérhetetlen károk származhatnának. Teljesen csődbe jutnának ilyen csodák mellett. Az idegen hallgatott rájuk, eltávozott és soha többé nem tért vissza. Megkönnyebbülten lélegeztek fel. Igaz, hogy jó néhány értékes állatuk elpusztult, de legalább ennyivel megúszták. Megszabadultak Tőle. Megtartották többi disznajukat, de elvesztették a Megváltót. Megmaradtak állataik, de megmaradt eltörölhetetlenül a bűnük is. A vakok, sánták, bénák, leprások, lelki és testi betegek csak szenvedjenek tovább megadással és alázatosan. A csordák tulajdonosai nem akarnak semmi forradalmi változást, ami meggazdagodásuk útját egy pillanatra is veszélyeztethetné. A meggyógyított ember pedig elfoglalhatta helyét a társadalomban. De vájjon hogyan érezhette ott magát, ahol a disznó, a vagyon fontosabb volt, mint az emberi élet? A többség számára nem jelentett semmit, hogy gonoszság helyett hitet kapott ajándékba. Nem örvendeztek vele, mert anyagiasságuk megakadályozta őket abban. Mintha a gonosz lelkek nem a disznónyájba mentek volna, hanem ezeket az embereket szállták volna meg. Magatartásuk legalább is ezt mutatta. A bibliai történet nemcsak Isten Fia gonoszok feletti korlátlan hatalmát mutatja, hanem arra is figyelmeztet, hogy milyen vakká lesz az ember, ha az anyagiasság megszállottja. Ha ma és most megjelennék Jézus és gyógyításainak ugyanolyan lenne az ára, vájjon mi azt kérnénk-é, hogy maradjon közöttünk, vagy inkább, hogy távozzék, de minél hamarabb, csak hagyjon bennünket magunkra, kíméljen meg bennünket a kellemetlen és költséges helyzetektől. Készek lennénk-e feladni nemcsak részben, hanem teljesen mindazt, amivel rendelkezünk, amit összegyűjtöttünk verejtékes, vagy kevéshbé verejtékes munkával, csak azért, hogy valaki teljesen meggyógyuljon? Mindent jobban tudni akarásunkkal kérdőre is vonnánk: miért nem választott valami megfelelőbb módot a gyógyításra, úgy hogy kár ne származzék belőle?
