Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ OKTÓBER 23 Tizennégy évvel ezelőtt a magyar nemzet újra megkísérelte, hogy levesse magáról az idegen uralmat és saját kezébe vegye sorsa irányítását. Megelőzőleg Nyugaton is, de a Szovjetunió hatalmas gyarmatbirodalmában is lehetetlennek tartották, hogy az idegen hadsereg jelenlétére és ellenőrzésére, az erőszakra és besúgásra felépített kommunista diktatúrában egyáltalán lehetséges lenne egy teljesen lefegyverzett, kiszolgáltatott, elnyomott kis nép lázadása. Arra meg éppen álmukban sem gondoltak a hatalom birtokosai, hogy egy ilyen vulkánikus kitörés olyan sodró erejű viharrá válhat, amely órák alatt elsöpri a Szovjetunióban akkor már négy évtizede kikísérletezett, Magyarországra átültetett és tíz éven át gondosan felépített, megdönthetetlennek látszó hatalmi rendszert. A történelem tanúsítja, hogy lázadást, puccsot lehet szervezni, forradalmat nem. A forradalom az elnyomott nép lelkében fogan, titokban, lappangva, lassan izzik a mélyben, mint a bányatűz. Növekedik és érik, hogy aztán váratlanul és meglepetésszerűen törjön ki. A lázadástól és puccstól éppen az különbözteti meg, hogy nem előre szervezett és a nép nagyobb részét a hatalmába ejti. 1956-ban Magyarországon támogatójává, hívévé szegődtek mindazok, akik nem féltek attól, hogy az idegen megszálló hatalom szolgálatában, a nép sanyargatásában olyan messzire mentek, hogy egy demokratikus forradalom győzelme esetén aligha menekülhetnek meg a felelősségre vonástól. De még a korábbi elnyomók közül is sokan, nagyon sokan, akik rádöbbentek bűneikre és tettel, cselekedettel akartak vezekelni értük. Az 1956-os magyar forradalom csak visszhangot és rokonszenvet aratott a világban, támogatást nem kapott. Akiknek módjukban lett volna legalább kísérletet tenni a megmentésére, nem tették. Sokan Pilátusként előre mosták a kezüket, “mi ártatlanok vagyunk e szegény nemzet vérétől”. A legázolt és újra gyarmati sorba taszított magyar nemzet szovjet szuronyok által hatalomba ültetett birtokosai 14 esztendő óta azon kísérleteznek, hogy megváltoztassák a forradalomnak a magyar nép lelkében élő emlékét és rásüssék az ellenforradalom bélyegét. Megpróbálták propagandával, hamisításokkal, áltudományos módszerekkel. Nem sikerült. Az Egyesült Nemzetek Ötös Bizottságának jelentése ma is megdönthetetlen. A ma már könyvtárnyi dokumentirodalom több mint 25 nyelven a világtörténelembe véste be a magyar forradalom megmásithatatlan, igaz képét. A magyar kommunista rendszer azt hirdeti, hogy 14 év alatt sok minden megváltozott Magyarországon. Igaz. A diktatúra okosabb, ésszerűbb lett. Igyekszik; magát minél elfogadhatóbbá tenni. Ha máskor nem, 1956-ban igazán rádöbbenhetett arra, hogy a szuronyok hegyére, a besúgásra felépített erőszakrendszer mennyire ingatag. Ezt még a gyarmatbirodalom központja, Moszkva is realizálta, amely óriási hatalma ellenére is megijedt 1956-ban. És minden engedmény közvetlenül vagy közvetve ebből az ijedelemből fakad. Mi örülünk minden engedménynek, minden változásnak, ami a magyar nép életét könnyebbé, elviselhetőbbé teszi. Soha nem felejtjük el azonban, mi volt a forradalom programja: nemzeti függetlenség, szabadság, demokrácia. Márpedig Budapesten ma is Moszkva az úr, az emberi szabadságjogok minden engedmény ellenére továbbra is korlátozottak, a besúgásra felépített rendőri ellenőrzés változatlanul fennáll és a hatalom a mindenható kommunista párt kezében van kizárólagosan. Hiába haltak meg hát 1956 magyar hősei? Hiába hullott oly sok ezer magyar fiatal élete halálba 1956 október-novemberének felejthetetlen őszi napjaiban? A magyar nemzet még ma is egyértelműen felel erre a kérdésre: Nem hiába! Egy nép addig él, amíg önálló és szabad életéhez való jogát fel nem adja. Minket pedig, magyar reformátusokat az Ige tanít: Nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Azért van magyarság, mert bennük és előttük évszázadok magyar hőseiben ez az életáldozó nagy szeretet ízzott magas fokon. Ezért emlékezünk most és amíg élünk rájuk imádsággal és könyörgéssel a Mindenhatóhoz. Urunk add, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló! Joó Sándor Egy nagy magyar református lelkipásztorral lettünk megint szegényebbek. Dr. Joó Sándor, a budapesti Torockó-téri református egyház lelkésze július elején a Balaton partján fürödni indult, amikor hirtelen összeesett. Agyvérzéssel még beszállították a kórházba, de eszméletét már nem nyerte vissza. Pár óra múlva átköltözött az emberi élet túlsó partjaira, alig 60 éves korában. Isten-áldotta fényes tehetsége már teológus korában nyilvánvalóvá vált. Ezért küldték ki ösztöndíjjal Hollandiába. Egy új, Buda villanegyedében épült egyházközségnek lett alapító és templomépítő lelkipásztora. Azok közé tartozott, aki azt hitte, hirdette, hogy egy gyülekezet összetartó és fejlesztő ereje az Ige. így lett a budai pasaréti egyház az Ige egyháza. A magyar fővárosban a legelsők közé tartozó. Hogy Joó Sándor jó fundamentomra épített, az a válságos időkben derült ki. A földi templomot megrongálta a
